„ - Fáj, amikor azok… kijönnek?

- Piszkosul.”

Innentől kezdve az összes részben eszembe jutott ez a pillanat. Amikor Wolverine/Rozsomák/Farkas karmai előbukkanak az nem cool. Az fáj. Méghozzá piszkosul. Ezzel kezdődött el igazán a képregényfilmek mai napig tartó diadalmenete. Nem csili-vili effektekkel, hanem jó színészekkel, érdekes karakterekkel, akiket komolyan vettek. A képregényhűség nem feltétlenül a külsőségekben nyilvánult meg, a rendező Bryan Singer nem adott főhősére sárga sztreccshacukát (viszont reflektált erre), sokkal inkább azt az érzésvilágot kapta el a képregényből, ami filmkompatibilissé teszi. Már ha létezik ilyen szó egyáltalán.

A japán film egyik közismert karaktere meglehetősen régen kezdte el végtelennek tűnő vándorútját.  Szép karriert futott be, alig van olyan része a világnak, ahol ne hallottak volna róla. Huszonhat nagy mozifilmben és száz televíziós epizódban alakította a legnevesebb megszemélyesítóje, Shintaro Katsu. Ma az kerül terítékre, miként indult útjára a sagává lett filmfolyam. De mielőtt nekilátnánk, menjünk vissza egy kicsit az időben. Tartsanak velem.

Kezdem a lényeggel, mert sokan nem szeretik a hosszú kritikákat. Az új Godzilla film rossz. És hogy miért? Spoileres lehet.

A magyar mozikban 2002 legnagyobb eseménye és a 2000-es éveket tekintve legnagyobb hatású filmje egyértelműen A Gyűrűk Ura első része volt, amelyről itt most nem esik szó. Elismerem a film erényeit, sőt illő tiszteletet, mély alázatot tanúsítok érdemei iránt, ennek bizonyítékaként még külön cikkeket is írtam a trilógiáról, de az én kedvenc filmes toplistámon nem lesz ezekről szó. A klónok támadása volt még egy nagyon várt film 2002-ben. Itt pont fordított a helyzet, ugyanis szeretem az Episode II-t (Star Wars-fan vagyok, és 13 évesen jóvótaz), de ma már nem tudok szemet hunyni a hibái felett, és hogy lehetett volna sokkal jobb. És akkor most, hogy tisztáztuk, mely filmek fognak felháborító módon kimaradni, nézzük a helyezetteket. Látni fogjátok, nem csak a Top 10-ből, hanem az utána következő felsorolásból is, hogy 2002 milyen durván erős év volt, ráadásul viszonylag csalódásmentesen sikerült megúsznom. Az első három helyezettre pedig külön nagyon büszke vagyok, mert nemcsak szimplán kiváló filmekről van szó, hanem olyan egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható és megismételhetetlen élményekről, amelyekből általában jó, ha ötévente készül egy.

Kit akarok becsapni? Annyira tudtam, hogy ez lesz. Ha valamit ennyire tökéletesre csiszolnak mint A csodálatos Pókember első része, tuti megmérgezi valami a folytatást. Ugyanez volt a Múmia, A Karib-tenger kalózai, vagy akár a Vasember esetében. Az eredeti Pókembernél volt hova helyezni a lécet a második résszel, lehet nem is volt nehéz átugrani, de itt... Pedig majdnem sikerült, de menet közben kisiklott az egész. Vagy, hogy egy ízetlen stílszerű példával éljek, kiégett a villanykörte... Szóval bár nézhető, és szórakoztató filmnek tartom a Pók újabb bevetését, azért egyáltalán nem olyan eufóriával tekintek rá, mint Santino barátom kritikájában. Amerika Kapitánynak semmi félnivalója, mert a hálószövő kalandjai olyan messze vannak tőle, mint békától az égbolt. Előre szólok, hogy senki ne olvassa el az írást, aki nem látta a filmet, és/vagy nem akar magának súlyos csalódást, mert a durva anyázás, durva titkokkal jár.

Bizonyos tekintetben történelmi pillanathoz érkeztünk. Az oldal első videojáték ismertetőjét olvashatjátok. Jó magam viszonylag sokat írtam a régi oldalam számára, mivel a filmezés, olvasás mellett gyerekkorom óta szeretek ilyesmivel foglalatoskodni. Sokat tanakodtunk Santinoval, hogy legyen-e ilyesmi a blogon, színesítsük-e a palettát, és végül is arra jutottunk, hogy amennyiben kapcsolható a filmek világához miért ne. Így már féléve agyaltam vajon mivel kellene megnyitni a sort, sok ötletem felmerül majd alábukott gondolkodás közben. Majd pár hete kezembe kaptam az egyik legkedvesebb játékom legújabb részét, és minthogy ez annyira aktuális, hogy egészen pontosan két hete jelent meg így még inkább hajlottam afelé, hogy a kellemeset összekössem a hasznossal. Mi mással nyissam a sort mint egy játékkal amit meglehetősen jól ismerek, és aminek a folytatása bizony több szempontból is megvizsgálásra érdemes. No de mit is szaporítsam tovább a szót. Lássuk hát!

Már a cím alapján felmerülhet a nagyképűség vádja, meg hogy milyen alapon akarom én most megmondani a tutit. Ugyan közel sem érzem úgy, hogy én minden kritériumnak megfelelnék, viszont rengeteg kritikát olvasok már legalább 17 éve. Gyakorlatilag azóta, hogy egyáltalán tudok olvasni, így elmondható, hogy nem csak a filmeknek, de a kritikáknak is nagy rajongója vagyok. Ezért olvasóként természetesen kialakulnak előbb-utóbb elvárásaim, ahogy ez gyakorlott nézőként is megtörténik. Tehát ebben az esetben elsősorban az olvasó szól belőlem, nem másokat szándékozok mocskolni, ugatni, ne adj isten kioktatni, vagy pláne nem a saját mundér becsületét gyalázni. Elkerülhetetlen, hogy néhányan magukra ismerjenek, vagy legalábbis úgy érezzék, hogy magukra ismernek, de alapvetően nem ez a célom. A cél inkább az lenne, hogy kialakuljon erről egy vita, amiből le lehet vonni a megfelelő tanulságokat, vagy hogy adjak egy szempontot (saját magam számára is), hogyan kellene ennek az egész dolognak kinéznie. Egy útmutatót, ha úgy tetszik. 17 évnyi olvasói és 8 évnyi írói tapasztalat után az alábbi pontokat tartom kiemelten fontosnak, nem feltétlenül fontossági sorrendben (és elhagyva az olyan alapdolgokat, mint az íráskészség megléte, vagy a filmek iránti mérhetetlen szeretet.).

Az első rész megtette azt, ami egy érvényes rebootnál a legfontosabb; jobban sikerült az eredetijénél. Ennek ellenére mégis kissé rosszindulatúan kezelte a kritika, hisz nem éreztük annyira réginek az eredeti trilógiát. A folytatástól ezért sokat vártam, megvolt benne a lehetőség, hogy bebizonyítsa, mennyire van létjogosultsága a franchise újragondolásának. Az elsőnek megvoltak a maga gyerekbetegségei, például a forgatókönyv korántsem tűnt olyan kidolgozottnak. Ezeket a gyerekbetegségeket illett volna kinőni, de sajnos nem így történt. SPOILERMENTESEN

Az ún. "csajos filmekre" mindig is lesz igény, ehhez nem férhet semmi kétség: az öribarinők néhanapján találnak alkalmat egy csajos estére, ami alkalmanként a mozizást is jelentheti. Az élelmes producereknek pedig ennél több nem is kell, így nem kell meglepődni, ha Hollywood ontja magából az ilyen produkciókat. Csodálkozás helyett inkább az imádkozást javaslom: ha már el kell készülniük ezeknek a filmeknek, akkor legalább ne okozzanak agyvérzést a gyanútlan nézőknél. Vagy aki ettől fél, az alapból be sem ül az ilyesmire?

Liam Neeson lehet pár éve kapuzárási pánikkal küzd, de ha ez valóban így van a létező legjobb módját találta meg, hogy kifejezésre juttassa, miszerint öregember nem vén ember. Az Elrabolva óta ez a negyedik film amiben ugyan más névvel, de ugyanazt az elszánt, öntörvényű karaktert alakítja, aki előbb üt aztán kérdez, és leszámítva az Elrabolva folytatását háromszor betalált a nézőknél. Így a Non-stop is egy piszkosul pörgős film lett, kifejezetten hanyagolják azok akik repülőút előtt állnak.

Mary Shelley eredeti művét ugyan nem olvastam, de Frankenstein-nel nem most találkoztam először mozgóképen. Az első feldolgozást ha jól emlékszem tizenöt éve láttam még, Robert De Niroval. Majd megnéztem a legendás első két verziót is pár éve Halloween kapcsán, szóval volt némi fogalmam mit is kapok, de azt csak a film végén tudtam meg, hogy ez egy képregény adaptáció, nem tudom mennyire hiteles, de filmként meglehetősen tűrhető a maga nemében. Nem értem miért húzták le ennyire, az IMDb 5,5-ös pontjával pedig végképp nem értek egyet. Ez a film a Pap, a Légió, meg az Abraham Lincolnnal indul egy ligában - nem az életrajzi portréval, hanem amikor egyesek szerint vámpírokat vadászott. Azokat pedig játszva agyonveri.

Avagy egy késés krónikája...