„A kockák között. Mi most ott vagyunk?”

Úgy tűnik a közönség képtelen megunni a képregényadaptációkat, így tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos alkotók reflektáljanak erre.

Ha láttátok a Ha/ver-t, és túl erőszakosnak, vagy morbidnak találtátok, akkor a SUPER-t kerüljétek el olyan messziről, amilyen messziről csak tudjátok! Nagyon hasonló a két film alapkoncepciója, annyi különbséggel, hogy a Ha/ver nem vitte végig olyan következetesen, mint a SUPER. A Ha/ver a végére már képtelen volt a valóság talaján maradni, és annyira látványos, ütős, de mindenekelőtt szórakoztatóan cool akciójelenetek sorjáztak benne, amelyek még legnagyobb szuperprodukciókat is felülmúlták.

Na itt ilyesmiben ne reménykedjetek egy pillanatig se. Főhősünk ezesetben is egy lúzer, és az is marad a történet végéig. Itt nem lesz jet pack-es akció, vagy romba döntött város, helyette betekintést nyerhetünk egy nagyon meggyötört ember életébe, aki elhatározza, hogy szuperhős lesz. Mert csak egy őrült, elfojtásokkal teli fickó találhat ki ekkora marhaságot, aki a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy meghúzza a határvonalat a jó és a rossz között. De ne hidd azt, hogy ez valamiféle lelkizős dráma, a SUPER ugyanis elképesztően szórakoztató az első perctől az utolsóig, bár ez a fajta szánalmas, fájdalmas, brutális és éjfekete humor nem nyerheti el mindenki tetszését.

                                  Rajnai András – Gulliver Lilliputban

Volt egyszer egy megszállott. Magyar volt, filmrendező, a „létező szocializmus” világában kényszerült alkotni, rendhagyó dolgokkal kísérletezett, ahol nem szerették a szabványtól eltérő gondolkodást. Nagyon tehát nem kell csodálkozni rajta, hogy akadt némi flúgja. Természetesen a hagyományos munkákkal indult a pályája, de úgy látszik, mocorgott benne a kisördög. Neki történetesen az jutott eszébe, hogy létre kellene hozni a magyar video művészetet. Kapott némi pénzmagot, - amit akkor sokan sokalltak, - és egy kísérletezésre szánt filmstúdiót. A világirodalom legendái és a sci-fi alkotások módot adtak a kötetlenebb szemléletű Tv játékok rendezésére. A mostanra közismerté lett "blue box technika" még gyermekkorát élte, de már feszegette a hagyományos filmkészítés határait. A közönség sem fogadta elutasítóan, minden gyermekbetegsége ellenére. Új volt, látványos, szokatlan, tehát érdekes. No, nem a hivatásos ítészek szemében, akik gyakran leszedték a keresztvizet  Rajnai munkáiról. Sőt egész cikket szenteltek a „Rajnai jelenség” földbedöngölésére. A leggyakoribb ellenérv azt volt vele szemben, hogy fárasztóan unalmas ismétlődések vannak a feldolgozásokban, elherdálja, széttördeli a klasszikus alapanyagokat, a színészek légüres térben mozognak a felvételkor, s ez érezhető a játékukon. A legfőbb vád is fölbukkant, miszerint a képi megjelenítés elveszi az emberi fantázia adta szabadságot, földhözragadttá teszi a legendákat. Egyáltalán, az egész irányzat fölösleges és teljes céltévesztés. A színes készülékek ekkoriban még kincsnek számítottak, kevés volt belőlük. Ez a tény sem segítette a kísérletező kedvű rendező munkáinak elfogadását. Pedig mintegy ötven művet tett le az asztalra a témakörben. A stúdiója a kezdeti érdeklődés után lassan felmorzsolódott a konkurencia harcban. Külföldön nagyobb tisztelettel tekintettek rá, jutott neki az elismerésekből, amikekkel itthon véletlenül sem kényeztették. Hívták Londonba, Firenzébe, televíziós szervezetek elnökségeibe választották be. A fölöttébb szűk körűnek mondható magyar fantasztikus filmvilágban mindenesetre számon tartották, miként a rajongók sem felejtették el neki, hogy olyankor szolgálta ki az igényeiket, amikor az finoman szólva sem volt éppen támogatott irányzat. Ő maga így nyilatkozott, miután „elfogyott körülötte a levegő”, no meg az alkotói munka lehetősége is megszűnt. „Sajnálom, hogy komoly alkotásokban a televíziók ma nem alkalmazzák ezeket az egyre fejődő lehetőségeket….Meggyőződésem, hogy a XXI. század alkotói visszatérnek majd a virtuális térben teremtett művekhez és színpompás drámák sokaságával kápráztatják el nézőiket.”

A 007-es ügynök filmes életében elérkezett a kettős jubileum: 40 évesen 20 filmet tudhat a háta mögött. A készítők nyilvánvalóan a sorozat egyik legjobb darabját szándékoztak erre az alkalomra kiadni a kezük közül. Egy minden addigi látványosságot felülmúló, hangulatos és humoros film lebeghetett a szemük előtt, összetett történetvezetéssel. Közben természetesen némi újdonságot is szerettek volna szolgáltatni. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a technikai háttér a lehető legmodernebbnek tűnjön.
Ezek után a legtöbb rajongó mégis a Moonrakerhez hasonlította a Halj meg máskort! Talán túlzásnak tűnik, de van alapja. (Bár a Holdkelte legalább nem vette egyáltalán komolyan magát. Könnyed, parodisztikus hangvételű már a legelső jelenet, így ezek után mégis elfogadhatóbb volt, hogy Bond sugárpisztollyal lövöldözik egy űrállomáson.)

Miután A Holnap markában az alkotók kissé túl akciófilmesre vette a figurát, és a bevételei is kissé elmaradtak a várakozásoktól, valószínűleg úgy döntöttek, hogy a következő résszel kijavítják az előző hibáit.

Kezdték mindjárt a forgatókönyv hiányosságaival: felkértek egy új írópárost, akik nemhogy a Tomorrow Never Dies-nál végeztek jobb munkát, de egyúttal az egész sorozat szinte legjobb szkriptjét írták meg. A történet végig követhető, nem túl bonyolult, nem túl egyszerű, viszont csavaros (úgyhogy előreláthatólag sok lesz a SPOILER!), ötletes, nem utolsósorban pedig humoros.

Egy évvel e film bemutatója előtt a sorozat atyja, Cubby Broccoli eltávozott az élők sorából.
A Holnap markában pedig a Goldeneye-al való összehasonlításban igencsak elvérzik. De hadd kezdjem az elejéről.

Új világ.

Új ellenségekkel.

Új fenyegetéssel.

De egyvalakire még most is számíthatsz.

007

Mást vártak talán?

Az Időzsaru és a Street Fighter után Jean-Claude is érezhette, hogy melyik útvonalon kell továbbhaladnia, így hát újra  az Időzsaru rendezőjével, Peter Hyams-el dolgozott együtt. Maga a sztori egy Die Hard sablonra épül, de nagyon igazságtalan lennék, ha azzal próbálnám összehasonlítani.

A Halálos rémületben után, illetve az akkori sikerfilmeket elnézve a sorozat alkotói úgy gondolták, kedvenc szuperkémünket is egy átlagos korabeli akciófigurává kell nyomorítaniuk. Ehhez megfelelő embernek bizonyult Dalton.

Sokan azóta is minden idők legrosszabb 007-es epizódjának tartják A magányos ügynököt. Ez persze azért erős túlzás, ez a rész korántsem annyira szörnyű, mint amilyennek sokan mondják. Bár az tény, hogy az USA-ban bukásnak bizonyult, a sorozat pedig hat évre szünetelt a Licence to Kill után.

A magyar mozikban nem találkozhatunk túl sok európai filmmel, egy francia alkotásra például néha éveket kell várni. És ha be is mutatnak netalántán valami különleges, hangulatos és vicces filmecskét, mint amilyen például A legszebb dolog volt mostanában, az általában mindenféle különösebb visszhang nélkül marad. Talán ha remakelik az amcsik, akkor egyfajta kultúrsznobizmusból megnézik páran az eredetit, csak hogy fikázhassák az új verziót. Viszont mi van akkor, ha egy francia színész véletlenül épp az aktuális Oscar trendek közepébe talál, megnyeri a díjat, és ezáltal ismertebbé válik? Természetesen akkor rögtön jöhet a magyar mozikba az új filmje, a színvonaltól függetlenül.

Egy Van Damme-os plakát volt az egyik telefonfülkén. Új filmje ment a mozikban. Anyukámat pedig rávettem, hogy menjünk el megnézni. Nem, cseppet sem zavart, hogy feliratos, pedig még nem is tudtam olvasni. Van ilyen. Német adókat is gyakran néztem, és nekem az volt a lényeg, hogy kedvenc hősöm a nagyvásznon rugdalózott, az a legkevésbé sem érdekelt, hogy nem értek semmit. A Street fighter az egyetlen Van Damme film azóta is, amit moziban láttam. Ironikus, hogy pont ezzel kezdődött karrierjének hanyatlása. A Street Fightert ma már a nosztalgia sem tudja megmenteni.

A főcím előtti jelenet dinamikus, izgalmas, remekül vezeti be az új Bondot, Timothy Daltont. A főcím nagyon trendinek akar látszani, valójában már ’87-ben is elavultnak számított. Továbbá nem nagyon értem, miért a víz dominál a főcímben, holott a finálé éppen hogy a sivatagban játszódik, a víz pedig egyáltalán nem kap kiemelkedő szerepet. Úgy tűnik, mintha tökmindegy lett volna már Binder-nek mit csinál, csak próbáljon összehozni valami divatosnak hitt dolgot főcím gyanánt. A zene eléggé emlékeztet a Halálvágtára, és John Barry utolsó Bond munkáinak szokásos betegségében szenved, vagyis a főcímzene nem kiemelkedően jó, de maga a filmzene remek lett. Barry-nek nem mellesleg ez volt a legutolsó Bond-zenéje.

Az ezután kezdődő film nagyon éles váltás a Moore-féle Bondokhoz képest; főleg azért mert nem egy egzotikus kalandot, hanem egy kemény kémthrillert láthatunk, ami mindenképpen figyelemre méltó. A helyszínek, mint Pozsony, Bécs remek hátteret szolgáltatnak a film hangulatához. Merthogy nagyon hangulatosra sikerült Dalton belépője. Olyannyira, hogy akár a legjobb Bond-kaland is kerekedhetett volna belőle. Hogy miért nem így történt, az nemcsak az új szereplőn múlott.

Fantasztikus érzés, mikor beülsz egy sötét moziterembe, és fogalmad sincs, hogy mi vár rád. Onnantól kezdve bármi megtörténhet. Elsötétül a terem, de a vásznon még nem peregnek a képkockák. Ez az a rövid pillanat, ami megtelik egyfajta csodálatos, örömteli feszültséggel és várakozással...

Tegyük túl magunkat azon, hogy ez a film a Torpedóból készült. Persze, elképesztően szánalmas az egész, de ha már itt van, akkor nézzük meg, hogy úgy önmagában milyen.

Mert ha olyan 12 éves körüli kisfiú lennék, akkor tutira tetszene. Nemcsak végig pörgős a cselekmény, de telis tele zsúfolták látványosabbnál látványosabb jelenetekkel. A CGI-ra egyetlen fél rossz szavam sem lehet még véletlenül sem, tökéletesen kidolgozott, sehol sem találtam benne hibát, ha bárki meg akarja nézni ezt a filmet, akkor ezt tényleg csakis kizárólag multiplexben érdemes. És tényleg, ha 12 éves vagyok, akkor beérem ennyivel, meg azzal, hogy zabálhatom a popcorn-t a kóla mellé.

A Torrente, a törvény két balkeze című spanyol vígjáték legnagyobb ereje a címszereplőjében rejlett, akit az író-rendező Santiago Segura formált meg. Torrente ugyanis attól vált kimondhatatlanul szórakoztató figurává a ’90-es évek politikai korrektségétől bűzlő hangulatában, hogy alakjában egy olyan főhőst láthattunk, aki nem csak hogy teljesen híján volt minden egyes emberi értéknek, hanem ráadásul az egész emberiség minden rossz tulajdonságát sikerült magában egyesítenie. Egy olyan valakit hozott létre, akihez képest Ford Fairlane kész úriember, az pedig nagy szó.

Az első dolog, amit mindenki megemlít ezzel a kalanddal kapcsolatban, az Roger Moore kora. Nem tudom, hogy ők eddig hol hordták a szemüket, de színészük ekkor már legalább két film (4 év) óta teljesen kiöregedett a szerepből. Bár kétségtelen, hogy itt a legidősebb, ez nem sokkal zavaróbb, mint a Szigorúan bizalmasban. Tehát ez nem új hiba, ettől eltekinthetünk. Moore ebben a részben is elegáns, visszafogott, humoros, nem változott, akárhány ránc is borítja arcát.