Múlt hét szombaton, immáron második alkalommal rendezték meg az InfoBált, ami az Infokommunikációs szektor legelőkelőbb ünnepsége. Az eseménynek idén a Szentháromság téri Magyarság Háza adott otthont. A rendezvény az IVSZ (Informatikai, Távközlési és Elektronikai Vállalatok Szövetsége) 25. jubileumi fennállása előtt is tisztelgett. A T-Systems főtámogatói szerepben tűnt fel annak ellenére, hogy tavaly még nem képviseltette magát az eseményen. Mindez tükrözi, hogy mindinkább fontos egy ilyen innovatív vállalatnak jelen lenni az információs szektor estéjén, ahol az informatika felső vezetői, politikusok és a média képviselői egyaránt jelen vannak. Külön köszönet illeti a szervezőket, akik éjt nappallá téve sürögtek a vendégek körül, és gondosan ügyeltek arra, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt, a programok olajozottan kövessék egymást, és semmiféle fennakadás ne történjen. Lássuk, mivel találkozhatott, aki eljött az eseményre!

Ebben a 2006-os csodában rendezőnk kiélhette Godzilla-fetisizmusát. Ezzel a filmmel úgy találkoztam, hogy nagyon megtetszett külsőleg. Talán nem túlzok, de egyike az itthon legigényesebben kiadott ázsiai – sőt, hát akármilyen – filmeknek. Azonban látatlanban gyűlölök DVD-t venni, amikor azonban a dupla lemezes kiadást megláttam potom 500 HUF-ért, mégis elcsábultam... ennyit a bibliofilségemről. Egész úton hazafelé győzködtem magam, hogy ilyen szépen kiadott film – sokat költött rá a Budapest Film, hogy méltóképpen jelenjen meg – csak jó lehet. De ebben józanabbik énem soha nem hitt valójában...

Ismét egy film, amely ritka egy elbaszott magyar címet kapott. Esetünkben a Körfogás sokkal kifejezőbb lett volna, de ugye, akkor nem ugrik rá senki, hogy hurrá, újra kislányos horrorfilm Ázsiából. És ha valaki látta az eredeti Kört, Haragot, vagy a Szem-filmeket, az pontosan tudja, a japánok bizony tudják, mitől csinálsz magad alá. Csakhogy ez még mindig nem japán mozi, hanem thaiföldi, és nem igazán horror. Bár operál ilyen elemekkel, de itt sokkal többről van szó. E film szürreális utazásra invitálja a nézőt, szóval ha valamerre be akarod lőni, akkor közelebb jársz a Silent Hillhez, persze alacsony költségvetéssel – 200 millió baht = 6 milla dollár.

Jah, hogy ez az új Coen-film? Ezt kellett volna nyomatni a plakáton, nem Jonah Hill behízott fejét.

A Hetedik remélhetőleg megtanította mindenkivel a hét főbűnt. Íme, hét újabb, mely modern kori világunkban kiirtásra szorul, ha boldogulni akarunk valahogy benne. Szomorúság, Nyugtalanság, Hezitálás, Hasztalan ábrándozás, Bűntudat, Hála, Szimpátia. E filmet ugyanaz a Park Chan-wook rendezte, aki az Oldboyyal örökre bevéste nevét a filmtörténelem oszlopába. Nem is állhatna messzebb attól, sokkal ázsiaibb – megint Dél-Koreában járunk –, ugyanakkor erős áthallások vehetők észre egy-egy nyugati filmmel kapcsolatban.

Hogy őszinte legyek, már vártam ezt. Ha az ember sok jó filmet lát egy színésztől – márpedig Peggtől zsinórban hat jó filmet láttam, és most ne számítsuk ide a két Star Treket, a három Mission Impossiblet, meg a Grindhouse előzetest –, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb belefusson egy lényegesen rosszabb darabba. És ahogy kivettem Pegg humorából, ő nem elégszik meg a jó minőséggel, neki kivételesen jó kell, úgyhogy ennek inverzeként ez a film is kivételesen rossz. Majdhogynem nézhetetlen. Nem csoda, hogy hozzánk még el sem érkezett, pedig ezt a filmet már úgy hirdették odaát is, hogy Pegg miatt kell megnézni/megvenni. No hát nem kell, még miatta sem.

A díjnyertes filmdrámákkal sokan úgy vannak, mint a kötelező olvasmányokkal. Unalmas, elaggott és nehézkes műveknek tartják őket, amikkel próbálkozni se érdemes. Bizonyos részről Az angol beteg is ebbe a megítélésbe szokott esni, ami nem meglepő, hisz Anthony Minghella író-rendező Michael Ondaatje regényének adaptációjával a klasszikus hollywoodi eposzokat elevenítette fel. A művet az amerikai kritikusok természetesen a vállukra emelték, a filmakadémia nosztalgiára mindig fogékony tagjai pedig nem kevesebb, mint kilenc Oscar-díjjal jutalmazták.

Rossz hírem van. Nem csupán az, hogy új cikket írtam, hanem, hogy a Földnek annyi. Biztosabban meghatározva, mint az elhíresült maja naptárban volt. Tessék csak megnézni a lenti képet, hogy senkinek ne legyenek kétségei. Arról, hogy ifjúsági filmet lát, amiben mégis megússzuk. Remélhetőleg, aki „fentebb” a bolygóról szóló forgatókönyvet csiszolgatja, szintén látta a mozit.

A kanadai születésű Ryan Reynolds filmjei eddig nem adtak sok okot készítőiknek a kasszánál az optimizmusra és Reynold negyven éves koráig nem is mutatott semmit, amiért igazán komolyan lehetett volna venni. Mindmostanáig. Azért ne gondoljuk túl a dolgot, a legújabb Marvel (anti)-képregényhős adaptációval sem váltja meg a világot, de legalább mutat valamit, ami színészkedésnek tűnik, még ha az idő felében maszkban is van és a csodás ugrások nagy részét a kaszkadőre, illetve  a komputer technika végzi is el helyette. 

Ez egy olyan bűnrossz film, hogy erőteljesen gondolkoztam, ez kapja-e az oldal legelső 1-es osztályzatát. Annyira pocsék, hogy a legutóbb taglalt Az erőszak városa hozzá képest a non plus ultra. Bár megfogadtam, hogy ebben a két hétben csak 2000 utáni ázsiai filmekkel foglalkozom, de ez egy régebben látott alkotás, és hosszú ideje tolul az utálat, meg az óva intés, NEHOGY MEGNÉZZE BÁRKI IS!!!!!!

Nyakunkon a kínai újév, ami a világ negyedének a létező legnagyobb ünnep, általában két hétig tart, és a hold változásától függően január 21. és február 21. közé esik. Ennek kapcsán lekotortam a DVD polcomon található ázsiai filmeket, és mivel ilyesmivel eddig az oldal amúgy sem nagyon foglalkozott, így az elkövetkező időszakban ilyen filmeket fogunk ismertetni. Ugye de jó lesz? Ha nem, akkor is ez lesz. Első alanyunkat már szombaton végigélvezhettétek, ez volt a Casshern, a második pediglen ez a bűn rossz film lesz, bizonyítandó az ázsiai filmgyártásnak vannak ám ilyen kevésbé csillogó ékkövei is.

Tom McCarthy filmje a Boston Globe oknyomozó újságíró-csapatáról az idei Oscar-gála fődíjának várományosa; a legjobb férfi mellékszereplő jelölést hozta Mark Ruffalonak és a legjobb női mellékszereplőét Rachel McAdamsnek. A kritikusok díját már megnyerte, január 30-án az SAG (Screen Actors Guild Awards) legjelentősebb díját hozta el. A legtöbben nagy küzdelemre számítanak a Nagy dobás és a Spotlight között. Az SAG fődíja után azért is indultak meg a találgatások, mit hoz ez az Oscar-gálán, mert az SAG az utóbbi 20 alkalomból tízszer az Oscar-nyertes filmnek jutott*. Mindkét filmet látva, s kellőképp lelkesedve a Nagy dobásért is, bár rendszerint nem különösebben érdekel az Oscar-gála, most mégis kellemes meglepetésként élném meg, ha a Spotlight nyerné az idei elismerést.

2004 egy érdekes év volt, egyszerre három film is debütált, amelyek az úgynevezett Digital Backlot technológiával készültek. Itt a színészeken és néhány minimális kelléken kívül mindent digitálisan generálnak, legyen szó helyszínekről, tárgyakról, akár személyekről. Az amerikaiak a talán mindenki által ismert Sky kapitány és a holnap világa-val hasaltak szépet, bár a kritikusok szerették a filmet. Európából a franciák álltak elő a Halhatatlanok című rémséggel - nem egyenlő a szintén CGI-ben úszó, Tarsem-féle Halhatatlanokkal -, ami viszont már nem csak a kasszáknál bukott meg, de a kritikusok is utálták. Ázsiában pedig a japánok készítették el a Casshern-t, amely egyben mai témánk is.