Azt hiszem, minden embernek meg van a chips zabálós időszaka. Ez többnyire fiatalkorban lezajlik, amikor végre betöltjük a tizennyolcat, és többet a hülye felnőttek nem pofáznak, hogy mit együnk, meg mit ne, mert nem egészséges. Úgyhogy tömjük magunkba a Chio és Lays chipseket, a Pom Bart, a Pringlest a különböző tortillákat meg a Cheetost. Jó esetben miután lenyugodtunk, már csak hébe-hóba veszünk egyet nassolni filmnézés mellé. És persze vannak, akik soha nem növik ki ezt a korszakukat. Na hát ez a film nem nekik szól.

Figyelmeztetem Mr. Tully, ne lépje át a Rubicont! 

A rossz filmek egyik csalhatatlan jellemzője, hogy unalmasak, vontatottak, de cserébe legalább jó hosszúak, mert nagyot, mélyet csak így lehet mondani. Ezen szabály alól csak a gagyi horrorfilmek képeznek kivételt, mivel azok többnyire a kilencven percet sem érik el, mégis olyanok mintha három óráig tartanának. Na most a Kicsinyítés legnagyobb sajnálatunkra nem horror, mert akkor másfél órával megússzuk százharmincöt perc helyett.

- Na milyen vót a Dűne?

- Őszintén?

- Csakis!

- A film elején Atreideseket lángszóróznak, a film végén meg Harkonneneket.

- Így megy ez.

Mondj egy kibékíthetetlenül sztereotip, de alapvető ellentétet az állatvilágból. Ugye, hogy a kutya és a macska jut eszedbe? Na és akkor mondj egy hasonlóan frappáns, civakodásra, egymás agyára menésére, de egyszerre egymáshoz vonzódásra is képes párost úgy en bloc a bolygón? Hát persze: a férfi és a nő.

Könnyed esti kikapcsolódásnak tűnhet eme film, melyben két barát, asszonyt, mobilt, gondokat hátrahagyva kikapcsolódik egy laza hét erejéig, nagyon finom borokat kóstolnak, és egy utolsó nagyot buliznak, mielőtt egyikük kimondaná a boldog(talan)ító igent. Vagy mégsem? Ha megnézzük a rendező nevét, és csekkoljuk, hogy ugyanaz a fószer, aki EZT is tető alá hozta, akkor azért már számíthatunk egy kisebb önismereti túrára is, melyből - és higgyétek el, most tényleg így van - akkor jöttök ki jól, ha egyik szereplővel sem tudtok azonosulni.

Lehetne, bár inkább fordítva igaz, ugyanis Dönciéket majdnem öt évig generálták. Plusz még pár év ha a tervezési fázist is beleszámoljuk. És mindezt magyarok - igen magyarok - csinálták szépen suttyomban.

Barátság. Fantázia. Valóság. Csótány.

Akár ez is lehetne a címe a filmnek. Vagy bármi más. Mondjuk Az ember tragédiája, jaaa, hogy az már foglalt? Talán elég beszédes, hogy a film honlapja még mindig coming soon állapotban van, pedig kb. négy hónapja volt az amerikai premier. Vagy, hogy első nap talán 30-an voltunk a moziteremben? Ez nem hiszem hogy számítana csak mellékzönge semmi más. Ugyanis egyedül a film számít sajnos.

 Csak a halott indián a jó indián...

A Farkasember Londonja legalább öt évvel későbbi, mint Sherlock Holmesé, legalábbis a Tower Bridge készületi fokát nézve. Ezt leszámítva azonban látványban szinte semmi különbség a kettő között, akinek bejött Holmes legújabb kalandja, az élvezni fogja a Farkasember újabb reinkarnációját is.

 Injon...

Az idő 2010 január 2, este fél nyolc. Westend. Premier előtti vetítés. Ki hinné, hogy ennyi ember kíváncsi erre a filmre? Előttem kábé harmincan állnak, a kijelző szerint meg a szabad férő helyek száma a Sherlock Holmes-ra -2. Ilyet se láttam még. Az egyedüli ok, hogy nem vagyok sík ideg, az az hogy már tegnap lefoglaltam a helyem. Nagyon remélem, hogy engem és barátnőmet - aki addig elment egy sütiért - jelzi az a negatív szám. A kasszás ezúttal akármilyen lassan dolgozik, csak megkapom a jegyeket, és sorolás következik a bejutásnál is. Barátnőm az utolsó pillanatban megérkezik kezében egy rukkola salátás tálkával. Ez lett a sütiből, mire leért a mozgólépcsőn. Egy ilyen nap bármi megtörténhet. Még az is, hogy Guy Ritchinek jót tett a Madonna elvonókúra, és ismét jó filmeket tesz le az asztalra.

"- Ezt hallgassák meg kérném szépen! Tudják kérném szépen, hogy ki volt kérném szépen a történelem legnagyobb kanja kérném szépen?

- Na ki vót, ki vót?

- Hát a Napóleon kérném szépen.

- Mér?

- Mert két évig feküdt Korzikán, kérném szépen!

- Nem Szent Ilonán?

... - De lehet."

Nem tudom mi a jobb. Hisztérikusan várni egy filmet és aztán csalódni egy nagyot - függetlenül attól, hogy mi tettük túl magasra a lécet, vagy a film kecsegtetett valami olyasmivel, aminek a közelében sem járt - lásd 2012. Vagy beülni egy filmre, amiről azt sem tudod ki fia borja, ráadásul a végéig rá se jössz kik a szereplők? Mégis valamiért magához láncol, és nem tudod megmagyarázni, de valamit köszönhetsz neki, ahogy én a most következő filmnek.