Figyelmeztetem Mr. Tully, ne lépje át a Rubicont! 

A rossz filmek egyik csalhatatlan jellemzője, hogy unalmasak, vontatottak, de cserébe legalább jó hosszúak, mert nagyot, mélyet csak így lehet mondani. Ezen szabály alól csak a gagyi horrorfilmek képeznek kivételt, mivel azok többnyire a kilencven percet sem érik el, mégis olyanok mintha három óráig tartanának. Na most a Kicsinyítés legnagyobb sajnálatunkra nem horror, mert akkor másfél órával megússzuk százharmincöt perc helyett.

- Na milyen vót a Dűne?

- Őszintén?

- Csakis!

- A film elején Atreideseket lángszóróznak, a film végén meg Harkonneneket.

- Így megy ez.

Mondj egy kibékíthetetlenül sztereotip, de alapvető ellentétet az állatvilágból. Ugye, hogy a kutya és a macska jut eszedbe? Na és akkor mondj egy hasonlóan frappáns, civakodásra, egymás agyára menésére, de egyszerre egymáshoz vonzódásra is képes párost úgy en bloc a bolygón? Hát persze: a férfi és a nő.

Könnyed esti kikapcsolódásnak tűnhet eme film, melyben két barát, asszonyt, mobilt, gondokat hátrahagyva kikapcsolódik egy laza hét erejéig, nagyon finom borokat kóstolnak, és egy utolsó nagyot buliznak, mielőtt egyikük kimondaná a boldog(talan)ító igent. Vagy mégsem? Ha megnézzük a rendező nevét, és csekkoljuk, hogy ugyanaz a fószer, aki EZT is tető alá hozta, akkor azért már számíthatunk egy kisebb önismereti túrára is, melyből - és higgyétek el, most tényleg így van - akkor jöttök ki jól, ha egyik szereplővel sem tudtok azonosulni.

Lehetne, bár inkább fordítva igaz, ugyanis Dönciéket majdnem öt évig generálták. Plusz még pár év ha a tervezési fázist is beleszámoljuk. És mindezt magyarok - igen magyarok - csinálták szépen suttyomban.

Barátság. Fantázia. Valóság. Csótány.

Akár ez is lehetne a címe a filmnek. Vagy bármi más. Mondjuk Az ember tragédiája, jaaa, hogy az már foglalt? Talán elég beszédes, hogy a film honlapja még mindig coming soon állapotban van, pedig kb. négy hónapja volt az amerikai premier. Vagy, hogy első nap talán 30-an voltunk a moziteremben? Ez nem hiszem hogy számítana csak mellékzönge semmi más. Ugyanis egyedül a film számít sajnos.

 Csak a halott indián a jó indián...

A Farkasember Londonja legalább öt évvel későbbi, mint Sherlock Holmesé, legalábbis a Tower Bridge készületi fokát nézve. Ezt leszámítva azonban látványban szinte semmi különbség a kettő között, akinek bejött Holmes legújabb kalandja, az élvezni fogja a Farkasember újabb reinkarnációját is.

 Injon...

Az idő 2010 január 2, este fél nyolc. Westend. Premier előtti vetítés. Ki hinné, hogy ennyi ember kíváncsi erre a filmre? Előttem kábé harmincan állnak, a kijelző szerint meg a szabad férő helyek száma a Sherlock Holmes-ra -2. Ilyet se láttam még. Az egyedüli ok, hogy nem vagyok sík ideg, az az hogy már tegnap lefoglaltam a helyem. Nagyon remélem, hogy engem és barátnőmet - aki addig elment egy sütiért - jelzi az a negatív szám. A kasszás ezúttal akármilyen lassan dolgozik, csak megkapom a jegyeket, és sorolás következik a bejutásnál is. Barátnőm az utolsó pillanatban megérkezik kezében egy rukkola salátás tálkával. Ez lett a sütiből, mire leért a mozgólépcsőn. Egy ilyen nap bármi megtörténhet. Még az is, hogy Guy Ritchinek jót tett a Madonna elvonókúra, és ismét jó filmeket tesz le az asztalra.

"- Ezt hallgassák meg kérném szépen! Tudják kérném szépen, hogy ki volt kérném szépen a történelem legnagyobb kanja kérném szépen?

- Na ki vót, ki vót?

- Hát a Napóleon kérném szépen.

- Mér?

- Mert két évig feküdt Korzikán, kérném szépen!

- Nem Szent Ilonán?

... - De lehet."

Nem tudom mi a jobb. Hisztérikusan várni egy filmet és aztán csalódni egy nagyot - függetlenül attól, hogy mi tettük túl magasra a lécet, vagy a film kecsegtetett valami olyasmivel, aminek a közelében sem járt - lásd 2012. Vagy beülni egy filmre, amiről azt sem tudod ki fia borja, ráadásul a végéig rá se jössz kik a szereplők? Mégis valamiért magához láncol, és nem tudod megmagyarázni, de valamit köszönhetsz neki, ahogy én a most következő filmnek.

Mindig azt hittem, a Gottinál nem lehet szarabb életrajzi filmet készíteni, de hát az a jó az életben, hogy minden napra jut valami új meglepetés. Egy spirális láthatatlan ösvényen fejlődünk mindannyian és így utazunk a nagy végtelenben. Bradley Cooper például odáig fejlődött, hogy mégis sikerült kreálnia egy Gottinál is rosszabb életrajzot. Úgy látszik elhatározta, hogy tehetséges színészből kutyaütő rendező, producer, és főleg író váljék, meg persze egyre szarabb színész.