Billy Wilder a valaha élt egyik legnagyobb rendező, aki remekművek sorozatát hagyta az utókorra. Az 1960-ban a Legjobb film kategóriában Oscar díjat nyert Legénylakás eddig kimaradt az életemből, de mivel sikerült beszereznem az eredeti, 1970-ben készült ős-szinkront, így számomra ennek a mozinak is eljött az ideje.

A legnagyobb meglepetés a filmmel kapcsolatban az volt, hogy ez nem egy szimpla, szórakoztató vígjáték, hanem sokkal inkább egy szomorú, és mélyen drámai alkotás. Ennek ellenére nem okozott csalódást egyáltalán, remek poénokat hallhatunk, csak úgy mellékesen, illetve a készítők tökéletesen találták meg a tragikus helyzetekben jelenlévő komikumot. A fekete-fehér képi ábrázolásnak és a stílusos zenének köszönhetően helyenként kifejezetten lírai a mozi, miközben a magányról és az elveszettségről mesél nekünk rendkívül ízléses formában. Szerelmi történetet láthatunk, ami egyáltalán nem válik nyálassá, vagy hiteltelenné, hanem kifejezetten szerethető mindkét szereplő, hibáik ellenére is. Jack Lemmon maga a megtestesült, megalkuvó kisember mintapéldánya, Shirley MacLaine pedig igazán elbűvölő annak ellenére, hogy nem egy tipikus szépségideál. Nem lehet nem észrevenni a történetben megbúvó társadalomkritikát sem, ahogy a főnökei a végtelenségig kihasználják, és zsarolják főhősünket, aki csak ezáltal képes kiemelkedni az embertelen embertömegből, miközben minden értékét és erényét kénytelen feláldozni az állása, illetve az előrejutása érdekében.

A film kiválóan egyensúlyoz a drámai hangvétel és a vígjáték határán, melynek köszönhetően remekül szórakozhatunk, de közben mélyen meg is hat minket a Legénylakás. A magyar szinkron egyébként nagyszerű lenne (Jack Lemmon: Zenthe Ferenc, Shirley MacLaine: Pálos Zsuzsa), de valamiért a Megvetés című 1963-as film zenéjét keverték be bizonyos jelenetek alá, ami egy kiváló film, csodálatos zenéje, csak az a baj, hogy egyáltalán nem illik ehhez a mozihoz, így rendkívül zavaró, ráadásul a sztorit mindenáron a dráma felé tolja, ami ellentétes a készítők szándékaival. Így hát hiába a klasszikus szinkron, meg a kiváló színészek, mégsem ajánlhatom senkinek, hogy így nézze meg ezt a klasszikust.

Dicséretes, ha egy második résznél az alkotók nem az elődöt majmolják, hanem megpróbálnak azon túllépni, és kiterjeszteni a történetet. A filmtörténet kevés igazán jó folytatásánál mind így történt (lásd: A Keresztapa 2, Aliens, A Birodalom visszavág, vagy épp a Terminátor 2). Biztos vagyok benne, hogy a Wachowskiéknak is ez volt a szándékuk, sajnos azonban ez nem sikerült nekik, hiába igyekeztek.

Drága jó nagymamám, aki egykor "mozivezető" volt, olyan filmes sztorikkal szórakoztatott engem és a kishúgomat lefekvés előtt, mint az Onibaba, vagy az És hamarosan a sötétség eredeti verziója. Ezek a történetek kellően izgalmassá tették a csendes balatoni estéket, bár szegény húgomnak kissé nehezebben ment utánuk az alvás. Mikor évekkel később sikerült megnéznem az Onibabát, minden fordulatát tudtam ugyan előre, de még úgy is lenyűgöző élmény volt. Nem úgy az És hamarosan sötétség, ami valami végtelenül unalmasnak és vontatottnak tűnt, komolyan azt hittem, hogy sohasem lesz már vége, de ennek ellenére nem maradt róla sok emlékképem, olyannyira nem sikerült átlépnie az ingerküszöbömet. Sokak szerint ez az azóta eltolódott ingerküszöb miatt lehetséges, de nekik ajánlom szeretettel Mario Bava filmjeit, melyek a mai napig hatásosak.

Nem néztem volna ki Kathryn Bigelow-ból, hogy egy ennyire ütős filmet tud készíteni. Eddig olyan mozijaihoz volt csak szerencsém, mint az unalmas Bombák földjén és az érdektelen Alkonytájt. Ehhez képest a Strange Days egy kivételes alkotás, amelyet még besorolni is nehéz lenne.

Az Oscar-hoz hasonlóan a Hullajó hullajelölt is egy színpadi vígjátékból született, ennek megfelelően ismét nincsen gond a forgatókönyv kidolgozottságával, mint jópár Funes film esetében. Ígéretesen indul a mozi, egyrészt az alapszituációt tekintve, másrészt pedig a "darab a darabban" ötlet is rendkívül szórakoztató. A készítők remekül használták ki a történetben rejlő poénlehetőségeket, kifejezetten okosan építkezik, és halad előre a sztori, amihez a remek színészek is kellőképpen hozzájárultak. Funes-t nem kell bemutatni, természetesen ebben a moziban is ő az abszolút főszereplő, és remekül tudja kamatoztatni komikus tehetségét, de nem csak rá épül egyedül a Hullajó hullajelölt. Szerepel még mellette a bájos Claude Gensac, aki a Csendőr sorozatban is a feleségét alakította, illetve szintén a Csendőr sorozatból ismerős Michel Galabru. Remek pillanatokon derülhetünk a film során, gondolok itt például arra, amelyben Funes megpróbálja kideríteni, hogy valójában kit is lőtt le, de a felügyelő feltűnése és kettejük párbeszéde is rendkívül vicces. Sajnos azonban a film egésze közel sem annyira humoros, mint az Oscar, így a történet közepe fele kezd szétesni az egész történet, mindenki megőrül, mindenki ripacskodni kezd, a néző pedig egyre fáradtabb lesz, és egyre kevésbé érdekli, ami történik. Szerencsére a legvégére magára talál a mozi, és megint nevethetünk, így nem marad keserű szájíz a film után, de igazán emlékezetessé sem válik.

A TOIEI filmvállalat 1961-ben kezdte el forgatni azt a filmszériát, amelyben részletesen be akarták mutatni a legendás harcos életútját. Évente egy folytatást készítettek. Merész vállalkozás volt, mert Musashi életét már addig is sokszor filmre vitték és a TOHO verziója Oscar díjat kapott Toshiro Mifune főszereplésével. Ám az eredmény őket igazolta. Ez a változat részletesebb és realisztikusabb, mint a díjazott elődé volt. Uchida Tomu, a már tapasztalt, nagyrabecsült rendező, realisztikusabb megközelítésben közelített a témához, mint Inagaki mester. Nem akart idealizálni, csak némi romantikus dicsfényt próbált adni a prózai valóságnak. Minden apró részlet a helyén van, a ruháktól az építményeken át a szóhasználatig. A néző szinte ott jár a középkori Japánban a mesteri beállítások között, ismerkedik egy rég letűnt világ életformájával és szokásaival. A realizmus szerencsére nem megy át naturalizmusba, a rendező pont annyit használ a romantika eszközeiből, amennyivel Musashit hőssé emelheti. Kényes egyensúly, de Uchida mester megoldotta.

Eddig mindössze egyszer láttam a filmet, még a bemutatása idején, moziban, 2002 elején. A sok dicsérő kritika és a felfokozott várakozás után, sajnos csalódnom kellett. Igaz, lehet, hogy nem egy Conan, a barbár szerű akciómozira kellett volna számítanom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késésben voltunk a moziból, ezért éhesen, illetve szomjasan ültem végig a három órát. Ez pedig nem segít az élvezhetőségen. Sose váltam Gyűrűk ura rajongóvá, valószínűleg soha nem is fogok, a Star Wars marad számomra az örök szerelem. A következőkben ezért ne egy fan beszámolójára számítsatok érdekes háttér információkkal, elemzésekkel. A Gyűrűk urával, mint jelenséggel és a hatásával sem fogok foglalkozni, csak és kizárólag magával a filmmel, ahogy ezt a Titanic esetében is tettem. Egy egyszerű filmbuzi szubjektív véleménye következik tehát, aki még csak a regényt sem olvasta.

Sokakkal ellentétben én nem vagyok esküdt ellensége a horror remake-eknek, ami elsősorban a Texasi láncfűrészesnek köszönhető, ami teljesen más formában dolgozta újra az eredeti filmet, a lényeg mégis változatlan maradt. A Texasi láncfűszéres – Kezdet a címe, a témája, és mindenfajta rosszindulatom ellenére is hozta ugyanezt a szintet, mint horror tökéletesen megállta a helyét 2000-es években. A Halloween újrázással már közel sem voltam ennyire elégedett, különösen nem a minden biztosítékot kivágóan pocsék folytatással. A Péntek 13 remake is kissé felejthetőre sikeredett, de ez a sorozat legtöbb darabjára szintén igaz. Mindenesetre ezek után én kifejezetten vártam az új Rémálom az Elm utcában-t, mert úgy gondoltam a mai trükktechnika segítségével bármit megvalósíthatnak az alkotók, ami a ’80-as években még nem volt lehetséges. Ilyen szempontból talán a Rémálom sorozat esetében van némi létjogosultsága az esetleges remake-nek. Erre a várakozásra még nagy mértékben rátett a remek előzetes, amit rengetegszer megnéztem, pedig az esetek többségében nem is szoktam figyelni rájuk.

Mikor moziba került a film, természetesen el kellett menni megnézni. Az új Rémálom az Elm utcában életem legjobb mozis élményei közé tartozik, de egyáltalán nem a film, hanem sokkal inkább a társaság miatt, akikkel együtt élvezet volt végignézni a játékidő minden egyes percét. Természetesen a bennem élő kis gonosz firkász már akkor is fel- felütötte a fejét, de úgy gondoltam, majd a dvd megjelenéskor írok róla, ami viszont elmaradt, és azóta sem láttam ezt az újrafeldolgozást. Egészen mostanáig.

A Carrie után újabb Stephen King adaptációról írok, amely még a felsőbb kategóriába tartozik.
A Holtsáv alapvetően hű az eredeti regényhez. A történetben apróságokat változtattak csak meg, és azt is általában a filmszerűség kedvéért.

Utálom a katasztrófafilmeket. Elsősorban azért, mert rengeteg lehetőség rejlik bennük, mind a dráma, mind a látvány terén, ehelyett mégis mindig ugyanazokat a megfáradt, unalmas sablonokat mutatják nekünk. A romantikus filmeket is utálom. Nemcsak azért, mert nyálasak, hanem mert teljesen hiteltelenek is. Nem csoda, hogy félve ültem neki újra megnézni a Titanicot. Nem láttam már legalább tíz éve, akkor is csak videokazettán. Gyakorlatilag tök mindegy, mit gondoltam róla, még gyerek voltam, és ennyi idő alatt sokat változik az ember ízlése, így hát jogosan féltem. Egyedül James Cameron személye győzött meg, hogy újra megnézzem, ugyanis ő az egyetlen rendező a történelemben, akinek két alkotása is örök helyet kapott a minden idők legjobb filmjei toplistámon.

Szóval adott egy kiváló rendező, aki irgalmatlanul túllépett minden költségvetést, minden határidőt, miközben egy love storyt forgatott. Két stúdiónak kellett összedobnia a pénzt, mire a Titanic rekordköltségvetéssel a mozikba érkezett. Minden féltékeny rohadék előre röhögött a markában Cameron bukásán. A végeredmény a világ mindmáig legsikeresebb filmje, és 11 darab Oscar díj lett. Emlékszem, amikor gyerekként néztem a tévében a heti mozis toplistákat, a Titanic hosszú-hosszú ideig, több hónapig vonzotta a nézőket. Sőt, néhol még nőtt is a látogatottság egyik hétről a másikra. Ez nemcsak manapság, hanem már tizenkét évvel ezelőtt is példa nélkül álló volt. Hogy lehet hozzáállni egy ekkora filmhez?

A túl hosszúra nyúlt bevezető után nézzük magát a Titanicot, mely nevéhez illően, maga is egy hatalmas filmmonstrum.

Az új rémálom bukása után 9 év telt el, mire 2003-ban újra a mozikban láthattunk a pengekesztyűs álomgyilkos Freddy Krueger-t. A film apropóját az adta, hogy a Rémálom mozikat gyártó New Line Cinema megvette a ’80-as évek másik híres slasher sorozat gyilkosának, Jason Voorhees-nek a jogait. Már a ’90-es években el akarták készíteni kettejük közös balhéját, de a siralmasan gyenge Péntek 13 IX. teljesítménye után inkább jegelték a projektet. Végül Jason tért hamarabb vissza a Jason X című sci-fi horror trash-el, aztán elkészülhetett a várva várt Freddy vs. Jason is 2003-ban.

A hongkongi filmgyártás aranykorának végén készült ez a különleges csemege, melyet leginkább a Szellemharcosok trilógiához tudnám hasonlítani, de mégis teljesen más; inkább olyan, mint a Szellemharcosok a köbön.

Egy újabb híres hongkongi film az aranykorból, melyet itthon soha sem adtak ki. A pozitív kritikák mellett számomra a legjobb ajánlólevél az volt, hogy a kedvenc hongkongi színészemet Chow Yun Fatot, és kedvenc hongkongi színésznőmet Joey Wangot egy filmben láthatom. Hogy a szintén elismert, mára már sztárrá avanzsált Andy Lau is játszik benne fiatalon, az pedig már csak hab a tortán.

Előre szólok, hogy nem fogom a City on Fire-t összehasonlítgatni Tarantino Kutyaszorítóban-jával. Egyrészt ez a film jóval többet érdemel annál, hogy csak Tarantino kapcsán tegyünk róla említést, másrészt pedig bár minden amerikai újragondolás sikerült volna olyan jól, mint a Kutyaszorítóban.

Nálunk sajnos sohasem adták ki itthon semmilyen formátumban a City on Fire-t. Jó pár éve megvettem dvd-n az USA-ból, azonban sajnos csak az amerikai átszerkesztett (értsd csúnyán megvágott, gagyi zenével aláfestett) verzió volt, így nem is tudtam rávenni magam, hogy újra megnézzem. Szerencsére végül mégiscsak beszereztem az eredeti verziót, így sikerült azt is megállapítanom, hogy egyértelműen ez Ringo Lam legjobb filmje.

Már csak a három főszereplő miatt is érdekes lehet ez a film, hisz Louis De Funes mellett játszik fia, Oliver De Funes, illetve melléjük csapták a filmtörténet egyik legnagyobb komikusának, Charlie Chaplinnek lányát, Geraldine-t is. Louis De Funes természetesen ezúttal is jól alakít, de szerencsére nem az ő karakterére épül az egész cselekmény, sőt ez a film nélküle is működőképes lenne, bár kétségtelenül nem lenne ilyen jó. Fia, Oliver szerepe már önmagában sem rejt túl sok lehetőséget, így ő gyakorlatilag egy kissé egysíkú, szépfiú karaktert formál meg a történetben. Geraldine Chaplin pedig nagyon bájos, élvezet nézni a vásznon, ahogy csillog a jellegzetes, "chaplini" szeme.

A történet első felében a készítők remekül kihasználják az érdekes alapötletben rejlő lehetőségeket, amelyek nemcsak nagyon érdekessé, hanem kifejezetten élvezetessé is teszik ezt a filmet, hiszen nem egy össze-vissza csapongó sztoriról, hanem egy igencsak kreatív forgatókönyvről beszélhetünk. A hajó véletlen felrobbantása, vagy a kötélmászás igencsak humoros szituációkat eredményeznek, bár erről a filmről nem a végtelen nevetés, és poénáradat miatt fogunk emlékezni. Aztán az utolsó fél órában beáll egy igencsak nagy törés a cselekményvezetésben, onnantól kezdve ugyanis nem hőseink, hanem a riporterek és a mentőakció egyéb résztvevői szemén keresztül láthatjuk az eseményeket. Ezt sem hagyták kiaknázatlanul a készítők, kapunk egy elég vicces médiakritikát, de azért ez már nem annyira élvezetes, mint a film korábbi részei.