Elég régi már ez a mozi, ugyanis 1967-ben készült el, így nem mondanám, hogy hatalmas elvárásaim voltak thriller mivoltával szemben, de azért reménykedtem benne, hogy jó kis film lesz, és nem véletlen kapott olyan remek pontszámokat az imdb-n.

El tudjátok képzelni milyen lehet az, ha az ifjú, csibészes Belmondo, az elegáns David Niven, a bárgyú Bourvil, és a filmvászon egyik legkomikusabb rosszfiúja, Eli Wallach összeáll egy európai filmcsemegében? Na, pontosan egy ilyen mozi A nagy zsákmány. Mindenki azt hozza benne hibátlanul, amihez a leginkább ért. Egy élmény látni ezeket a jobbnál jobb színészeket, ahogy mindannyian megcsillogtathatják tehetségüket, és féktelenül bolondozhatnak ebben a filmben. Egyedül talán Eli Wallach szorult egy kicsit háttérbe, illetve Bourvil sokkal meggyőzőbb párosokat adott elő Louis De Funes-szel, mint ebben a moziban Belmondo-val, de ez legyen a legnagyobb probléma. A helyszínek is kellemes hangulatot árasztanak magukból a cselekményvezetés pedig kezdetben talán kicsit csapongónak tűnhet, de később már érezhető, hogy tudatos koncepció áll mögötte, és az alkotók humorérzéke a film elejétől a végéig tart egy bizonyos szintet. Igazából ügyesen felépített helyzetkomikumokra épülnek leginkább ezek a jelenetek, illetve a kiváló színészek karizmájára, bár nekem ez a fajta humor időnként túlságosan is idétlennek tűnt, de szerencsére nem ezek a pillanatok uralják A nagy zsákmányt.

A magyar szinkron ez esetben is nagyon régi, nagyon színvonalas, és gyakorlatilag hibátlan. Mindenki a szerepéhez nagyon illő karaktert kapott, külön kiemelném Harkányi Endrét és Sztankay Istvánt.

Amint megláttam a film dvd borítóját, azonnal tudtam, hogy nekem ezt látnom kell. Chow Yun Fat westernkörnyezetben? Kihagyhatatlan! Legmerészebb elképzeléseimben a heroic bloodshedet ötvözték egy kitalált kínai western időszakban. Azt tudtam, hogy érdekes filmélmény lesz, elvégre ezek az őrült hongkongiak bármire képesek. És hát igen… érdekesnek érdekes…

A Freddy halála – Az utolsó rémálom után alig három évet kellett várni, hogy Freddy újra támadásba lendüljön, és ez csak azért megbocsájtható, mert a sorozat atyja, Wes Craven vette kézbe az irányítást. Volt egy egészen eredeti ötlete is, melynek köszönhetően figyelmen kívül hagyhatta a folytatásokat és visszahozhatta az eredeti film néhány szereplőjét; Freddy-t berántotta a valóságba, saját filmjének előkészületei munkái közé.

Kedvenc Woody Allen-ünknek nem az Éjfélkor Párizsban volt az első nosztalgiára és a melankolikus hangulatra építő vígjátéka, hanem a Kairó bíbor rózsája. Míg az Éjfélkor Párizsban a '20-as évek művészvilágának adózott tisztelettel, A rádió aranykora pedig értelemszerűen a rádiónak, addig tárgyalt filmünk a rendező elsődleges szerelmének, a mozinak.

Kicsit megelőzve Schwarzenegger remek műfajparódiáját Az utolsó akcióhőst, ebben is lejön az egyik szereplő a vászonról, illetve a való életből is átkerül egy néző a filmbe. Allen nagyszerűen kihasználta az ebben rejlő humorforrásokat, aminek az alapja, hogy egy valóságosnak ható környezetbe belekerül egyetlen teljesen irreális elem, és azon nevethetünk, hogy a karakterek erre hogyan reagálnak. A filmbeli film szereplői például mélyen fel vannak háborodva, hogy nem tudják így folytatni a filmet egy mellékszereplő miatt, a mozi tulajdonosa felháborodottan hívja a producert, a karaktert alakító színész fél, hogy a karriere ezzel romokban dől, és így tovább. Woody Allen jellegzetes humora ezúttal sokkal finomabban jelenik meg, mint amit tőle megszokhattunk, szóval nem fogjuk a szék alá röhögni magunkat, de a kellemes szórakozás, illetve a jó hangulat garantált. Az aláfestő zenék is tipikusan Woody Allen-re jellemzőek, tehát arra sem lehet panasz, a '30-as évek világának, illetve a '30-as évek filmjeinek megidézése pedig tökéletesen sikerült. A színészek pedig egytől egyig tökéletesek, különösen Jeff Daniels a kettős szerepben, vagy Danny Aiello link férjként, de a főhősnőt alakító Mia Farrow is nagyon aranyos. Ezek után már csak az kell, hogy magával ragadjon minket a film melankolikus hangulata, és akkor tökéletesen leköt minket 78 percre a Kairó bíbor rózsája.

Sajnos ezt a filmet még nem sikerült beszereznem az eredeti '80-as években készült Mokép féle szinkronnal, pedig a szereposztás miatt nagyon jónak tűnik, míg ebben az újban a színészek sem igazán remekelnek, ráadásul egy-két buta félrefordítás is becsúszott.

Az első két rész számomra egyszerre volt túl gyors és túl zavaros, ráadásul mindezért a harci jelenetek sem kárpótoltak. Úgy álltam neki a harmadik résznek, hogy megnézem, ha már megvettem. Ritkán adatik meg, hogy ilyen kellemeset csalódjon az ember egy filmben. És nem csak az alacsony elvárások miatt tetszett A kard mestere 3.

Kimerítő elemzést nehéz lenne írnom erről a filmről. A Kard mestere 2 nézése közben gyakran voltam összezavarodva, hogy ki mit miért csinál, bár tagadhatatlan, hogy most kicsit kevésbé rohan eszeveszett tempóban a film, de még így is hihetetlen gyors. A színészgárdát lecserélték, de annyira sokadrangúak ebben a filmben a színészek, hogy nem sokat számított. A zene szerencsére maradt a régi, a fényképezés meg talán még szebb, mint eddig. Az első részhez képest a harci jelenetek is javultak. Kissé követhetőbbek és még elszálltabbak lettek. Meg persze jóval brutálisabbak; fejeket szaggatnak le és össze-vissza sprickol a vér mindenfelé. Néhol azonban inkább komikus hatást érnek el, semmint csodálatot, különösen azoknál a jeleneteknél, ahol szemmel láthatóan gyorsított felvételeket használtak. A humoros jelenetekből jóval többet találhatunk, ami szerencse, mert nagyban hozzájárul a film élvezhetőségéhez. A drámai rész is a helyén van, hangulatilag nagyon eltalált, remek képeket láthatunk és kiváló zenét halhatunk, miután főhőseink társai mind meghalnak. Innentől pedig az egyszerű bosszú témára épül a film, és már csak a finálé van hátra.

Egy jellegzetes kínai műfaj, a wuxia tipikus példája ez a film. A wuxiák tulajdonképpen kosztümös kalandfilmek, amelyekben repkedő kardforgatók harcolnak egymással. A ’60-as –’70-es években élte virágkorát e műfaj, különösen Chang Cheh és King Hu filmjeinek köszönhetően. A modern wuxiák a ’80-as években indultak el Tsui Hark bukott alkotásának, a Zu harcosoknak köszönhetően. A legfontosabb különbség a klasszikus és a modern wuxiák között, hogy az újakban fellelhető némi fantasy beütés. A Szellemharcosokban is jócskán találhatóak wuxia elemek, így a hongkongi filmgyártás aranykorában - a heroic bloodshed mellett - ez vált az egyik legnépszerűbb műfajjá. Manapság pedig a technikai fejlettségnek köszönhetően minden korábbinál szebb és látványosabb filmek készülhetnek (Tigris és Sárkány, Hős).

"Minden városban van egy Elm utca!"

Miután az ötödik rész olyan lett amilyen, úgy gondolták ideje befejezni a filmsorozatot, pláne, hogy a 90-es években már közel sem tűntek olyan életképesnek az elmúlt évtized ikonjai. Az Álomgyermek komolykodása után úgy döntöttek, nem folytatják a már eddig is rendkívül erőltetetté vált sztorivonalat, hanem egy teljesen újjal tesznek végleg pontot Freddy történetének végére. A hangvételt tekintve pedig megpróbáltak visszatérni Freddy humoros oldalához.

A fegyverek istenének évében Ringo Lam is elkészítette a maga nagyszabású heroic bloodshed moziját Chow Yun Fat főszereplésével. A Full Contact azonban megbukott Hongkongban. A nézők megunták a hősies vérontás műfaját, és John Woo után Ringo Lam is átment Hollywoodba Van Damme filmet rendezni.

A Full Contact nagyon nagy vonalakban Donald E. Westlake első Parker könyvének sztoriját követi, amelyből a Point Blank című 1967-es Lee Marvin film és Mel Gibson 1999-es Visszavágója is készült.

"Én sosem veszítek. Valójában soha."

Jean-Pierre Melville már a korábban tárgyalt Az áruló című filmjével bebizonyította, hogy senki sem ért jobban nála a série-noirhoz. A szamuráj azonban még ezt az amúgy kiváló alkotást is felülmúlja, nem érdemtelenül vált a mozi egyik örök klasszikusává, Alain Delon addigi legnagyobb sikerévé. Mégis valahol nehéz megfogalmazni, hogy mitől is olyan igazán jó film A szamuráj. Hiszen a cselekmény rendkívül lassú, pláne mai szemmel nézve. A színészek sem alakítanak olyan igazán nagyot, csak éppen jelen vannak. A rendezés és az operatőri munka pedig nem olyan látványos, mint például Az árulóban. A történet pedig nem több egy amerikai tucatponyvánál. Akkor mégis mi lehet a titka?

Miután Besson 24 évesen az Élethalálharc című poszt-apokaliptikus, rendkívül alacsony költségvetésű, ám annál ötletesebb filmjével nagy feltűnést keltett, így következő moziját a Metró-t már profi stábbal, nagy költségvetéssel, és kiváló színészekkel készíthette el.

A kor legsikeresebb hongkongi rendezője, John Woo Amerikába készülődött, de még előtte elkészítette nagyszabású akciófilmjét, A fegyverek istenét, melyet valószínűleg az általa teremtett heroic bloodshed betetőzésének szánt. Hogy ez végeredményben miért nem sikerült, annak oka nagyon egyszerű: ezt a filmet már nem csupán a hongkongi, hanem a nemzetközi (vagyis elsősorban amerikai) piacra készítették. Ezért lehet az, hogy – bár ezúttal nem volt megkötve John Woo keze – elég keveset mutat drámai érzékéből.

Yakuza Filmes Pagodájának hála kiderült, hogy a Szellemharcosoknak létezik egy korábbi, 1960-as filmverziója, ugyanis ezt a kínai mesét többször is feldolgozták. Nem volt kérdés, hogy nekem ezt mindenképpen látnom kell!

Belmondo újra összeállt Phillipe de Broca rendezővel, akivel már közösen sikerre vitték a Cartouche-t és a Riói kalandot. Tárgyalt filmünk leginkább ez utóbbival rokon, gyakorlatilag ugyanaz a fajta könnyed, pergős, egzotikus, humoros kaland semmiség, mint a Riói kaland. Csak éppen az Egy kínai viszontagságai Kínában lényegesen jobban sikerült, mégpedig azért, mert egyértelműen úgy állt hozzá az elődjéhez, mint egy folytatás: mindenből többet akart, ennek következtében ez a film sokkal több egzotikus helyszínre visz el minket, a tempót is sikerült tovább fokozni, és nekem sokkal jobban bejött a mozi humora is. Zseniális ahogy a mindig vidám, csibészes Belmondo a történet elején egy morózus milliomos, akinek annyira jó dolga van, hogy egy héten kilencszer próbálja meg megölni magát. A komornyikot alakító Jean Rochefort-al remek párost alkotnak, de a biztosító ügynökei szintén nagyon viccesek, Belmondo pedig hozza a jól bevált formáját. A főhősnőt Ursula Andress alakítja, aki ismét elképesztően szexis, érzéki, és bájos, nagyon feldobja az egész mozit, ráadásul még az őt híressé tevő James Bond féle fürdőruciban is feltűnik. Tulajdonképpen a mozi minden eleme szórakoztatóan működik, a vicces befejezést is beleértve (vajon hány emós láthatta ezt a filmet?). De ahhoz, hogy igazán jó vagy emlékezetes legyen, kellett volna valamifajta mélységet adni a történetnek, amit az alkotók még csak meg sem kíséreltek. Mindenesetre az Egy kínai viszontagságai Kínában így is hatalmas sikert aratott annak idején.

Szerencsére ezúttal is a kezem ügyébe akadt az eredeti 1977-es Pannóniás szinkron, de ezúttal több gondom is volt vele annak ellenére, hogy hozta a régi míves szinkronmunkáktól elvárt magas színvonalat. Belmondo magyar hangjának valamiért Bujtor Istvánt választották, aki szerintem alkatilag nem illik hozzá, ráadásul folyamatosan Bud Spencer jutott róla eszembe. De ez még a kisebbik baj, az igazi gond, hogy ez a szinkron valami különös oknál fogva egy rendkívül megvágott verzióhoz készült, így elég sok jelenet van, ahol francia maradt a hangsáv, és nem nagyon értettem a dolgokat. Ráadásul nem is erőszakos, vagy szexuális tartalmú jelenetek maradtak ki, hanem csak úgy random ki voltak vágva bizonyos pillanatok. Kár érte.