A rendkívül sikeres negyedik rész után azt hinné az ember, hogy a készítők tovább haladnak ezen a könnyed-humoros, fantasy-szerű vonalon, de ehelyett megpróbáltak visszatérni a komoly horrorhoz. És itt a „próbán” van a hangsúly, ugyanis általában ezt az Álomgyermeket tartják a sorozat leggyengébb darabjának. Nos, ez nem véletlen, de az is igaz, hogy a második rész mélységes bugyraiba azért nem tudnak lemerészkedni. De valami nagyon hasonló igénytelenség jellemzi az ötödik epizódot is, amely csak az éppen akkoriban trendinek számító Freddy újabb bőrlenyúzása.

Ember és robot. Milyen kapcsolatban állnak egymással? Mi fűzi őket össze és mi választja el? Olyan kérdéskör ez, amely már a kezdetektől foglalkoztatja a filmesek fantáziáját, sokszor visszatérnek hozzá. Különféle megoldásokat tálaltak a nézőknek. A Metropolisban fenyegető veszedelem volt a létezése, a 3-as számú űrbázisban még inkább, a Tiltott bolygóban és a Viharok bolygójában segítőkként tűntek fel, a Fekete lyukban viszont mindkét szerepkörben, együtt repültek a Szaturnusz felé Pirx pilótával, a kiváló Blade Runnerben már-már emberibbek voltak az embereknél, no és persze ott sürögtek a Csillagok háborúja összes részében, hogy csak a közismertebb alkotásokat említsem. Voltak köztük szörnyek, voltak a hús-vér lényektől alig megkülönböztethetőek. Az utóbbi formájuk azt hiszem, az igazán izgalmas. Talán ezért választották ezt a formát a szovjet filmesek.

Meglepően színvonalasan kezdődik a Csendőr sorozat negyedik része. Miután hőseinket nyugdíjazzák (Lütyő elájul a hír hallatán), egy rendkívül humoros ötlet és gegparádé szemtanúi lehetünk, ahogy Funes karaktere tölti a nyugdíjas éveit. A pecázós jelenet például egészen kiváló, ahogy a kastély védelmi felszerelése is. Mindezeket követően kellemes nosztalgia lengi be a filmet, ahogy hőseink visszamennek a napsütötte Saint Tropez-ba. Amikor pedig magukba szippantja őket a hippi életérzés, hát az valami ellenállhatatlanul vicces, már eleve az, ahogy kinéznek, de az még inkább, ahogy a rendmániás csendőrök a szívük mélyén vonzódnak ehhez a létformához.

Viszont a történet második fele kicsit leül: itt is voltak ugyan fantasztikus jelenetek, különösen emlékezetes a finálé rakétás kalamajkája, de tulajdonképpen elmondható, hogy ebben az esetben túl sok volt a 100 perc ehhez a történethez. A forgatókönyv nem csapong annyira, mint az első résznél, de sokkal inkább az epizódokban rejlő poénokra épít, semmint a történetre, amivel nem lenne igazából semmi probléma, de a nővéres-gyerekes szálban már kevesebb poén rejlik, így jóval kevésbé képes fenntartani az érdeklődésünket. Továbbá én nagyon hiányoltam a Lütyő őrmester lányát alakítő Geneviéve Grad jelenlétét, akiről mindössze egy fél mondatot szólnak, pedig eddig az összes részt feldobta üdítő szépségével, és pajkosságával.

A magyar szinkron ereje egyébként már rögtön a kezdő feliratnál érződik, a félig-meddig ironikus bevezető a magyar verzióban a hangsúlyoknak köszönhetően metsző gúnnyá válik. Amúgy a megszokottan magas színvonalú Balázs Péter-Kránitz Lajos páros viszi a hátán ilyen szempontból a filmet.

Úgy tűnik egyszer Hongkongban is elfogynak az új ötletek: Egy évvel a második rész után készült el a Szellemharcosok 3, amely tulajdonképpen az első epizód remake-je. Négy évvel az eredeti film után készíteni egy remake-t, ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a stílussal? Merész…

Ez a film meglehetősen kilóg Woody Allen életművéből. Még az Annie Hall (a nagy áttörés) előtt készült 1976-ban, amikor Allen már túl volt egy rakás forgatókönyvön, sőt jópár rendezésen is, de még nem találta meg azt a hangját, ami később oly sikeressé tette. A jónevű senkit azonban kivételesen nem ő írta, nem is ő rendezte, egyáltalán nem jellemző rá.

A téma az '50-es évekbeli McCarthy szenátor féle antikommunista boszorkányüldözés a szórakoztatóiparon belül. Mindezt a készítők is átélték (a végefőcím tanúsága szerint), így rendkívül hiteles, és szívszorító a film, pláne, hogy még így is 20 évet kellett várniuk, mire ezt a filmet elkészíthették. Mi magyarok nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy mindez errefelé sokkal durvábban ment, de a szabadság földjén ez kategóriákkal álszentebbnek tűnik. Maga a film kezdetben még vígjátéknak, vagy szatírának indul, de aztán egyre komolyabbá válik a hangvétel: a készítők érzelmi érintettsége egyszerűen nem engedte, hogy teljesen elvicceljék ezt a témát.

Itthon alig két éves késéssel mutatták be ezt a mozit, ami akkoriban nagyon gyorsnak számított, és valószínűleg azért lehetett így, hogy bemutassák nekünk, hogy odaát sem fenékig tejfel az élet. Ennek köszönhetően egy elképesztően jó moziszinkronnal nézhetjük meg a filmet: Allen természetesen a fiatal Kern András hangján szólal meg, de Bánsági Ildikót hallgatni is külön élményszámba megy. Hosszasan sorolhatnám még a magyar színészeket, akik kivétel nélkül kiválóak, de egy valakit muszáj kiemelnem, méghozzá Garas Dezsőt, aki valami hátborzongató az antikommunista inkvizítor szerepében.

A jónevű senkit, avagy a stróman-t tehát mindenkinek ajánlom, mert egy rendkívül érdekes és különleges mozi, fantasztikus magyar szinkronnal.

Eljutottunk már arra a pontra, hogy meg se próbáljuk a Rémálom sorozat egyes darabjait az elsőhöz viszonyítani. A negyedik felvonás pedig egyenesen folytatja a harmadik részt, így leginkább azzal lehetne összehasonlítani, és bár rengeteg, néhol igencsak jogos kritikát kapott, azért nem tartozik a menthetetlenül rossz kategóriába.

A Lángoló börtönt nem éreztem olyan filmnek, ami mindenáron folytatásért kiált, de ha már egyszer túlélték a szereplők, végül is miért ne? És ezúttal még a börtön is meggyullad. Na jó nem is, de egy cellát valóban felgyújtanak.

Nem is tudom, hogy az utóbbi évek filmterméséből tudnék-e mondani ennyire kiváló alkotást, mint amilyen az Utódok. A 2011-et összegző toplistám élére teljesen egyértelműen Woody Allen Éjfélkor Párizsban című mozija került, de az Utódok már rögtön így az év elején simán lekörözi. Legszívesebben ennyit írnék róla, hogy felfedezhessétek magatoknak ezt a minden ízében csodálatos filmet, de ha kíváncsiak vagytok, hogy mitől is lehet ennyire nagyon jó, hát olvassatok tovább!

A Lángoló börtön több szempontból is csalódást okozhat a nézőinek, ugyanis szó sincs semmilyen lángoló börtönről, a stáblistáig hiába várhatjuk, hogy felgyulladjon a börtön. Sőt, a víz inkább játszik meghatározó szerepet, mint a tűz. Valószínűleg nem volt elég nagy a költségvetés ahhoz, hogy ténylegesen kigyulladjon az épület. Másrészt talán ez az egyetlen börtönfilm amelyben nem csak, hogy nem kísérlik meg a szökést, de egyáltalán egy árva szót nem fecsérelnek ilyesmire. Harmadrészt a Lángoló börtön látszólag egyáltalán nem tartozik bele a heroic bloodshed műfajába; nincsenek látványos lövöldözések, nem ömlik literszámra a vér, helyette kapunk egy realista megvalósítású börtöndrámát, naturalista, test-test elleni tömegbunyókkal, és kézikamerás felvételekkel. Azonban, ha egy kicsit a felszín mögé látunk, egyből észrevehetjük a hősies vérontás tipikus vonásait; a negatív figurák itt is hasonlóan jellemtelenek, mindig épp úgy hazudnak, ahogy pillanatnyi érdekük megkívánja. Bár mindenki bűnöző, mégis ez választja el őket igazán egymástól. A fő értéket ebben a filmben is  - a hollywoodiakkal ellentétben -  inkább a barátság, semmint a szerelem jelenti (ami egyébként kifejezetten szerencsés egy börtönfilm esetében), mindezt pedig nagyon szentimentális jelenetekkel, illetve néhol elég melankolikus hangulatban mutatják be.

Fogalmam sincs, mi köze van a magyar címnek a filmhez. A Best Hollywood így adta ki annak idején dvd-n, így kell elfogadni. A televízióban Tolvaj voltam mostanáig címen futott, ami már egy fokkal jobb. Az viszont biztos, hogy ez a mozi még az amúgy is aranykorát élő, különleges hongkongi filmgyártásnak is az egyik legkülönlegesebb darabja.

Az egykori Szovjetunió propagandájában jelentős helyet kapott az űrkorszakra való készülődés, nem mellesleg kihangsúlyozva annak jelentőségét, hogy mennyivel a Nyugat előtt járnak. (Ami egy darabig igaz is volt, később meg már nem feszegették annyira témát....) A filmgyártáson belül létezett egy "ifjúsági film"-nek nevezett kategória, ami az elnevezéséből adódóan a fiatal korosztálynak szánt mozikat fedte le. Néha vaskalapos elvekkel hadakoztak ugyan az alkotók, de összességében jól teljesítették a feladatukat. Számos olyan mozi készült a Gorkij Filmstúdió műhelyeiben, amelyekre szívesen emlékszik vissza az egykori célközönség. Ahogy elnézem a mostanság készült fiataloknak szánt történeteket, talán nem ártana újra elővenni azoknak az elvárásoknak, előírásoknak egy részét. Emelné a nívót. Az űrhajózás és a fiataloknak szánt mozik egyik sikeres találkozása lett a "Bolsoje kozmicseszkoje putyesztvije", vagyis hát a nálunk "Indul az űrhajó" címmel vetített gyermekfilm.

John Le Carré eredeti regényét körülbelül egy évvel ezelőtt olvastam el, akkor még csak simán ’Árulás’ volt a magyar fordítás címe. Igazából az általam elolvasott összes regényben nem vesztettem el annyiszor a fonalat, mint a Karla trilógia első darabjában. Bár a történet nagy részét nem értettem, és a megfogalmazás is túl száraznak tűnt számomra,  mégis végigolvastam, ha már egyszer elkezdtem. De azt is nyugtáztam, hogy Le Carré-tól ezerszer jobb volt ’A kém, aki bejött a hidegről’ című műve. Mindezek ellenére mégis megörültem, amikor meghallottam, hogy filmváltozat készül, ugyanis reménykedtem, hátha végre átlátom a rendkívül bonyolult, komplex sztorit.

Miután az első Rémálom elég nagy hatást tett rám annak idején, természetesen rendkívül kíváncsi voltam a folytatásokra is. A második részt kihagyva (azóta már tudom, hogy jól tettem, mindig ki kell hagyni) egyből az Álomharcosokat sikerült megnézni késő éjjel a tévében. Hatalmas csalódás volt, ugyanis legendás elődjénél érezhetően gyengébb, kissé unalmasabb és jóval kevésbé félelmetes a film. Akkor még nem tudtam, hogy valami különös oknál fogva egyértelműen ezt a részt tartják az egyetlen korrekt folytatásnak.

A második rész bár nagy sikernek bizonyult pénzügyi értelemben, a kritikusok és a nézők is egyaránt fanyalogtak ilyen mélységes igénytelenség láttán, így a producerek ezúttal képesek voltak két évet várni hogy mozikba küldjék az új epizódot. A sorozat atyja, Wes Craven ezúttal mint társ-forgatókönyvíró és producer vett részt a munkálatokban, ami már azért jelent egy bizonyos fokú igényességet. Ugyanez mondható el a forgatókönyvről is, melyet öt író (köztük Frank Darabont) jegyez, ami általában nem jelent sok jót, de ebben az esetben mégis örvendetes, hogy valaki legalább dolgozott a könyvön, nem úgy, mint az ezt megelőző folytatás esetében. A rendezői székbe pedig Chuck Russelt ültették, akitől így utólag A maszkra, vagy A skorpiókirályra emlékezhetünk.

John Woo eredetileg a Szebb holnap vietnami háború idején játszódó harmadik részét készítette volna el, de a producerrel Tsui Hark-al végül annyira összekaptak, hogy Hark maga készítette el a filmet, John Woo pedig más szereplőkkel, a saját forgatókönyvével látott neki a munkának. A végeredmény egyértelműen Woo-t igazolja. Még Chow Yun Fat fájó hiánya ellenére is sokkal jobban sikerült a Golyó a fejben, mint a Szerelem és halál Saigonban. Bizonyos szempontból pedig még John Woo filmjei közül is kiemelkedő moziról van szó, igaz bizonyos szempontokból pedig alulteljesít.
A Golyó a fejben a vietnami háború nem csak egy love story történetének hátteréül szolgál, mint a Szebb holnap 3-ban, hanem a történet fontos része ez a háborús zavar és káosz. Nem szétzenélt melodrámát láthatunk a közepesnél alig jobb akciójelenetekkel, hanem egy kőkemény, nagyon megrázó háborús drámát. John Woo jó szokásához híven a nők ezúttal is teljesen háttérbe szorulnak; főhősünk, Ben feleségének gyakorlatilag semmibe sincs beleszólása, épphogy csak feltűnik a film elején és a végén. A szomorú szemű énekesnő bár eleinte fontos szereplőnek tűnik, de váratlanul őt is teljesen kivonják a sztoriból, hogy ismét Woo kedvenc témája, a barátság kerüljön előtérbe.

A Szebb holnap kapcsán írtam, hogy pénz szempontjából Hongkong semmivel sem jobb, mint Hollywood. Tökéletes példa erre a Szellemharcosok trilógia is. Az első rész egy kerek, tökéletesen lezárt történet, amit nincs sok értelme folytatni. Mégis megtették, és azt kell hogy mondjam, ez egyáltalán nem baj, ugyanis rengeteg ötletük maradt még az alkotóknak.