Nos, legutolsó beszólásom mégsem bizonyult profetikusnak. Egymás után három maratont is kihagytam. Miért? Kibaszottul ráuntam. Elegem lett a sok hülye gyökérből/parasztból, komolyan felmerült bennem a Sugár Moziünnep után, hogy be is fejeztem a maratonozást, a Sugár megoldása minden szempontból előnyösebb, jobb, a Malom is inkább ezt kéne, hogy bevezesse. És akkor ennyi rinyálás után ad hoc jelleggel mégis beültem egyre, amikor a felhozatalból látszódott, hogy ennek egyszerűen nem lehet jó vége. EGY darab háromdés alkotás? Ráadásul a menü felét már láttam sajtókon, Star Wars nincs - összesen egy napig volt műsoron feliratosan!!!, valamint kétszer még a maraton ideje alatt IS műsorra tűzték, példátlan, amit ez a Star Wars megenged magának!!!! - egy része pedig nem is érdekel. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis felmentem megnézni, mennyi hely maradt. Miután konstatáltam, hogy épp elég, kötöttem magammal egy fogadás, ha tudok úgy összeállítani egy menüt, hogy ne kellejen éjszaka rohadt sokat várnom két film között, és mind a hat film olyan lesz, amit még nem láttam, akkor belevágok, dacára, hogy reggel hatkor keltem. És hát gondolom már kitaláltátok, sajnos mind a hatra maradt hely az utolsó pillanatig.

Egyike az év legjobb filmjeinek?

Az év thrillere?

Ezeket az embereket kirúgták már a picsába? De úgy MÁN jelleggel!

Hollywoodban van egy mondás: Annyit érsz, amennyit az utolsó filmed ért. Vagyis Michael Mann egyáltalán nem annyit ér, mint amikor elkészítette a szívbemarkolóan gyönyörű Az utolsó mohikánt (94% – RT), a fantasztikus Szemtől szembent (86% – RT) vagy A bennfentest (96% – RT), vagy a maga baromságaival is egészen mesteri Collateralt (86% – RT). Mann mostanában már sokkal inkább annyit ér, mint a Közellenségek (69% – RT) vagy a Miami Vice (47% – RT). A Blackhat után pedig egészen pontosan 34%-ot ér.

Ezt az írást még a régi oldalamra hegesztettem, négy éve, Bowie akkor volt 65 éves. A héten történt tragikus halála miatt gondoltam, ha már megírtam egyszer, kicsit leporolom, és kiteszem mintegy megemlékezésül, már csak azért is, mert – közvetve-közvetlenül – nagyon sok szerepe volt neki abban, hogy én ma ide filmkritikákat pötyögök. Ennek szellemében olvassátok hát.

- Örülünk Vincent?

- Kurvára nem örülünk Jules!!!!!

Aki nem látta az évadot, - létezik még ilyen? - csak saját felelősségére kattintson a „tovább” gombra! Köszönöm.

Első évad              Második évad                 Harmadik évad                Negyedik évad

Két éve még annak örültem a Django elszabadul kapcsán, hogy Tarantinonak ugyan nem sikerült újat mutatnia saját magához képest, de azt legalább végtelenül szórakoztatóan tette, és bizonyos szempontból kevésbé öncélúan, mint máskor. Reméltem, hogy a továbbiakban is ezt az irányt követi, az Aljas nyolcas három órás játékideje azonban megijesztett.

Michael Punke végre megírta annak az embernek a történetét, aki éppolyan legenda lett az évszázadok során, akárcsak Davy Crockett, Dick Turpin, vagy Custer tábornok. A nevéhez kapcsolódó történetek nyilván idealizálódtak ennyi év távlatából, a hozzájuk kapcsolódó mítosz azonban annyira figyelemreméltó, hogy Alejandro G. Iñárritu évek óta dédelgetett tervét valósította meg, amikor Leonardo DiCaprio főszereplésével vászonra vitte Hugh Glass életének egy szeletét.

Utoljára öt, vagy hat éve voltam animés Conon, talán éppen egy Animekarácsonyon. Akkor is a HungExpo adott helyszínt az eseménynek és lényegében összesen annyi változott azóta, hogy már nem 3000-4000 ember megy el rá, hanem 6000-7000 ami eszméletlenül sok. Iszonyatosan nagy tömeg van, erre mindenki készüljön fel, még úgyis, hogy a legtöbben egy adott programra mennek, és a közönség java része forog abban a 10-12 órában, amikor a rendezvény maga tart. Azt kell mondjam a HungaroCon sokkal közelebb áll a szívemhez - nyilván koromból és beállítottságomból kifolyólag is -, de tetszik, nem tetszik, ha valaki nem tud kijutni a San Diego-i legendás Comic Conra - és azért valljuk be, vagyunk így páran az országban - az látogasson ki egyszer egy Animés rendezvényre, és lényegében megkapja ugyanazt az élményt.

Annyira tudtam, hogy ez lesz. Édes istenem, mit ártottam, hogy megvertél a jövőbelátás átkával? Szóval, nemhogy nem jó film a Szinbád harmadik és egyben befejező része, de egyenesen pocsék. Ebben a filmben minden gyalázat megtalálható, ami Harryhausen filmjeiben rossz, mintha erre gyúrtak volna rá. Ehhez a filmhez képest az inkoherens, csapongó Szinbád hetedik utazása egy valóságos mestermű. Igazából számítottam rá, hogy rossz lesz, hogy nem kapok megint egy olyan jó kalandfilmet, mint a Szinbád arany utazása. De reménykedtem, mert mint tudjuk, az hal meg utoljára. Hát itt duplán meghalt, sőt triplán. Na, nézzük!

Először is a cím menten magyarázatra szorul. Quentin Tarantino "Aljas nyolcas" című opusza ugyanis nem western. Kétségtelenül magán viseli egy western jellegzetességeit és vadnyugati környezetben is játszódik, ám ha csak ennyi kellene ahhoz, hogy egy filmre ráaggassuk a western jelzőt, akkor akár "A cowboyok és űrlények" is az lehetne. 

Már a film egynegyedénél furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt annak az érzése, hogy én ezt a sztorit már láttam valahol (ez költői túlzás, mert sok helyen), valamint az a meglehetősen blaszfemikus gondolat, hogy milyen is lenne ez a történet amerikanizált változatban.

A mostohaapáknak nincs túl nagy respektjük a mozivásznon. Az első példák, amik így hirtelen beugranak jellemzően pszichopatákhoz és alkoholistákhoz köthetőek. A közelmúlt nagy kedvence, a Sráckor se öregbítette a hírnevüket, mindjárt kettő alkesz pótfater is volt benne. Ha innen nézem, Sean Anders (Förtelmes főnökök 2) filmje akár fontos állomásnak is tekinthető. Arról szól, hogy ezek a pacákok lehetnek akár rendesek is, és bizony nincs könnyű dolguk, ha el akarják nyerni a gyerek szeretetét. A küzdelem itt kész csatává válik, de melodráma helyett vígjátékba csomagolva. Will Ferrell és Mark Wahlberg már a Pancser policeban is rendkívül szórakoztatóan mentek a másik agyára, pedig akkor még társak voltak, most viszont mindent eldöntő párharcra indulnak egymás ellen.

A ’90-es évek annyi megunhatatlan kedvencet hozott az akciófilmek műfajába, hogy felsorolni is nehéz. A Holtpont is egyike ezeknek, melyet az egész zsáner előtt kalapot emelő Vaskabátok is megidézett. Kathryn Bigelow (Zero Dark Thirty) alkotása nem tartozik a vegytiszta akciófilmek közé, inkább egy laza elegy, melyben a bankrablások és üldözések mellett jut idő a szörfös szubkultúra bemutatására is. A sztorit több film megénekelte már. Néhány évvel korábban Porsche-tolvajok címen láthattuk, később pedig a Halálos iramban vette kölcsön tokkal-vonóval. Feltörekvő hősünk (Keanu Reeves) itt a hangzatos Johnny Utah névre hallgat. Az ifjú FBI-ügynök maszkos bankrablók nyomába ered, akik gyaníthatóan nappal hullámlovasok, szóval hősünk beépül a szörfösök közé, ahol megismerkedik az életművész Bodhival (Patrick Swayze). A két férfi között először kölcsönös tisztelet, majd barátság alakul ki, mely egészen addig tart, míg Utah gyanítani nem kezdi, hogy Bodhinak és társainak köze lehet a rablásokhoz.