"- A találkozás időparadoxont hoz létre, amelynek következtében olyan láncreakció keletkezhet, amitől felborul az egész tér-időkontinuum és megsemmisül a világegyetem... Ez persze a legrosszabb eshetőség, szerencsés esetben csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni."
Olyan rég volt már játékismertető, hogy lesül a bőr az arcomról, és mivel még meglehetősen ősz van vegyük csak górcső alá a Broken első részének felújított verzióját, melyet a napokban játszottam ki másodjára, és annyira felvillanyozott, hogy rögvest arra gondoltam, írni kell róla. Bár, nem biztos, hogy a "felvillanyozott" szó illik rá legjobban.
A Bungie belső problémái miatt folytatás helyett a sci-fi és a fantasy közt egyensúlyozó Destiny idén egy masszív kiegészítőt kapott. Az MMO beütésű elsőszemélyű shootert indulása óta rengeteg kritika érte. Leginkább a kellő mennyiségű tartalom hiánya miatt adtam én is hamar túl a játékon, habár azt hozzá kell tennem, hogy azzal a kevéssel remekül elszórakoztam. Korábban megesküdtem magamnak, hogy a cég rólam nem gombol le több lóvét, de az összes eddig megjelent DLC-vel megpakolt Legendary Edition boltba kerülésének közeledtével egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy újra visszatérjek abba a világba, mely a legjobb multiplayer élményt nyújtotta számomra PS4-en. A kiegészítőket a kiadvány letöltőkód formájában tartalmazza, de anyagilag még mindig jobban járunk így mintha külön vennénk meg őket, ugyanis enyhén szólva túl lettek árazva. Az első DLC, a The Dark Below olyan kevés pluszt nyújt, hogy pénzt se szabadott volna érte kérni. A második, a House of Wolfes pár fokkal jobb, látni rajta, hogy a készítők kezdenek reagálni a játékosok panaszaira, de a szükséges megújuláshoz még mindig elég kevés. A nemrég megjelent The Taken King más tészta. A 2.0-ás frissítéssel karöltve a játék érdemi változáson esett vele át.
Az európai filmekkel általában kevésbé vagyok szigorú, leginkább azért, mert ezek a mozik nem kapnak semmi hype-ot, sokkal kisebb költségvetésből dolgoznak, mint amerikai társaik, a magyar kritikusok pedig jó kultúrgyarmati hozzáállást tanúsítva, a biztonság kedvéért még beléjük is rúgnak, ahol csak lehet. Ráadásul a nézőket sem érdeklik, nincs olyan csatorna, amelyen keresztül hozzájuthatnának ezekhez az alkotásokhoz. Mit csináljak abban a helyzetben, ha elém kerül egy jó film, amibe túlságosan bele tudok kötni?
Amikor megtudtam, hogy Robert Zemeckis filmet készít Joseph Gordon-Lewitt főszereplésével az artista Philippe Petit legnagyobb mutatványáról, a World Trade Center ikertornyai közötti 1974-es sétájáról azonos címmel, - mert ugye a film eredeti címe "The Walk" - akkor óhatatlanul is arra gondoltam, hogy egy életrajzi filmet nehéz lesz elrontani. Legfeljebb unalmas lesz, mert ha ragaszkodnak a tényekhez, az sosem olyan bombasztikus, mint a kiszínezett valóság, de annyi baj legyen. Aztán azt is számításba vettem, hogy ez egy amerikai film, amelyben franciákról lesz szó és ez az esetek nagy részében balul sül el, mert az amcsi filmkészítőknek mindig van egyfajta elképzelésük a "tipikus" külföldiről. Sajnos most is ez történt.
Ez a film úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Igazából meg sem tudom mondani, mi az, ami annyira frankó benne, de kétségtelenül nagyon egyben van az egész. Valahonnét nagyon ismerős volt a címe, azután kiderült, hogy hajdanában-danában, amikor az oldal még alakulgatott, ez volt az egyik első film, amelyre sajtójegyet kaptam, de minthogy egy ilyen underground akárminek gondoltam, ami ráadásul NÉMET, hát lepasszoltam egy kollégának, aki meglehetősen rossz véleménnyel volt róla. Mint kiderült, nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat. Úgyhogy München után Hamburg felé vesszük az irányt.
Ez a brutális háborús dráma öt évvel korábban készült, mint a Ryan közlegény megmentése, és majdnem tíz évvel korábban, mint az Ellenség a kapuknál. És igen, ezt is azért nem néztem meg sokáig, mert... német. Ugyan, hogy nézhet ki egy német háborús film? Bizonyára valami tévéfilmszerűség. Mutatnak benne három tankot, meg pár statisztát, akik fröccsöntött géppisztolyokat fognak. A végső lökést a 2013-as Sztálingrád adta, amit az oroszok készítettek, és minthogy az Ellenség a kapuknál részben szintén ezt a csatát mutatja be – mondjuk úgy, amerikai szemszögből –, úgy gondoltam, csak megnézem már a német verziót is.
Kétségtelenül nagyon jó film mai alanyunk, de rendkívül sokban hasonlít a már tárgyalt A kísérlethez. Sőt bizonyos szempontból jobban tetszett mint az, azonban a végén gyáva lesz, és egy nagyon sablonos, levegőben lógó befejezést kínál, hovatovább le is teszi a voksot kőkeményen az egyik - általa helyesnek ítélt - oldal mellett. Tudom azt akarták, hogy a nézők gondolkodjanak a filmen, meg agyaljanak mi lesz ezután, de engem inkább felháborított, mert azt mutatja a németek filmjeiben is vezetve van az, mit lehet, és szabad kimondani, láttatni, mutatni.
Bevallom töredelmesen életemben nem hallottam erről a nőről. Illetve egy soron következő filmünkben, A hullámban hallottam róla, de addig nem. Azután itt van ez a nem kicsit félrevezető magyar cím is - az eredeti cím sokkal jobb, noha az meg spoileres, már amennyire beszélhetünk egy majdnem önéletrajzi alkotásnál ilyenről. Emiatt azt hittem Scholl valami nagy földalatti mozgalom vezére volt, akit érdemes elővenni ha már köldöknézésről van szó. De nem. Scholl bűne mindössze annyi volt, hogy egy a Müncheni Egyetemen 1942-ben háború ellenes röpiratokat szórt szét. Elkapták, és rövid úton halálra ítélték. Mindezt huszonegy évesen.
Nem könnyű egyedülálló, gyermekes nőnek lenni. Még ma sem az, hát még az 1800-as évek közepén, egy férfiak uralta világban. Az angol Anna Leonowens asszonyság megözvegyülvén a boldogulást kereste, amikor elfogadta az akkor szinte a világ végének számító Sziámból (Ma úgy ismerjük, Thaiföld) érkező meghívást, hogy legyen a királyi csemeték nevelőnője. A csillogás és pompa világába érkezett, ahol még elevenen élt a középkor világa, a nőket pedig számon sem igazán tartották. Nehéz helyzet egy ettől azért többhöz szokott európai nő számára, de nem is megoldhatatlan. Különösen akkor, ha olyan talpraesett teremtés az illető, mint amilyennek a brit nevelőnő bizonyult. Élményeit a naplójában rögzítette, majd Margaret Langdon írónő öntötte irodalmi formába. Mivel TV és Internet akkoriban nem létezett, az egzotikus világot bemutató könyveket élénk érdeklődés övezte. Ennek köszönhetően a regényt számos nyelvre lefordították. A filmesek hamar meglátták benne a kiváló alapanyagot. A legközismertebb talán az 1956-os romantikus, zenés feldolgozás, amely a bemutatása után Yul Brynnert a sztárok sorába emelte. Annak a mozinak a kedvéért borotváltatta először kopaszra a fejét, ami akkor szenzációszámba ment egy hollywoodi színésztől. A film hatalmas sikere hatására lett élete végéig „a Király” a tisztelői számára. Mostanság közismertebb az 1999-es, kalandosabbra vett változat, amelyben Jodie Foster és Yun-Fat Chow alakítják a fő karaktereket. Ám még mindig az 1944-ben forgatott mozi próbált a legrealisztikusabb maradni, amely a legkevésbé megszépített módon ábrázolja a sziámi uralkodó és a nevelőnő bonyolult kapcsolatát.
A Kezdő-re az első trailer óta nagy izgalommal vártam. Első gondolatom az Ördög Pradát visel és a Gyakornokok filmek voltak, amik ehhez hasonlíthattak, és szeretem is őket, aztán körülbelül meg is kaptam e kettő fúzióját a szóban forgó Kezdőben.
Az 1971-es Stanfordi börtönkísérletről valamikor 2002-2003 környékén hallottam még, amikor pszichológiát hallgattam a Szegedi Tudományegyetemen. Ezt a filmet is megemlítették, milyen hűen dolgozza fel a témát, de minthogy német film, így averzióm érthető volt és jó sokáig nem is gondoltam feléje. Pár éve azonban ezt is bepótoltam, és milyen jól tettem. A legdurvább filmeket akkoriban is a szobámban, és nem valamelyik moziban élhettem át. Ráadásul azóta már elkészült a film amerikai remakeje is amit majd alkalomadtán szintén megtekintek és akkor lehet majd csak hasonlítgatni igazán.
Matt Damon legújabb filmje, az eredeti címén magyarul nem túl frappánsan és idegenül csengő, "A marsi (ember)", ismételten bebizonyította, hogy új értelmet nyert a "tisztességes iparosmunka, de semmi több" tétele. Egyszerűen nincs semmi olyan részlete a több, mint két órás filmnek, amelyre egy hét múlva visszatekintve elfogna valamilyen nosztalgikus érzés az újranézésre, vagy egyáltalán, emlékezetes volna.
