Csak a halott indián a jó indián...

A Farkasember Londonja legalább öt évvel későbbi, mint Sherlock Holmesé, legalábbis a Tower Bridge készületi fokát nézve. Ezt leszámítva azonban látványban szinte semmi különbség a kettő között, akinek bejött Holmes legújabb kalandja, az élvezni fogja a Farkasember újabb reinkarnációját is.

 Injon...

Az idő 2010 január 2, este fél nyolc. Westend. Premier előtti vetítés. Ki hinné, hogy ennyi ember kíváncsi erre a filmre? Előttem kábé harmincan állnak, a kijelző szerint meg a szabad férő helyek száma a Sherlock Holmes-ra -2. Ilyet se láttam még. Az egyedüli ok, hogy nem vagyok sík ideg, az az hogy már tegnap lefoglaltam a helyem. Nagyon remélem, hogy engem és barátnőmet - aki addig elment egy sütiért - jelzi az a negatív szám. A kasszás ezúttal akármilyen lassan dolgozik, csak megkapom a jegyeket, és sorolás következik a bejutásnál is. Barátnőm az utolsó pillanatban megérkezik kezében egy rukkola salátás tálkával. Ez lett a sütiből, mire leért a mozgólépcsőn. Egy ilyen nap bármi megtörténhet. Még az is, hogy Guy Ritchinek jót tett a Madonna elvonókúra, és ismét jó filmeket tesz le az asztalra.

"- Ezt hallgassák meg kérném szépen! Tudják kérném szépen, hogy ki volt kérném szépen a történelem legnagyobb kanja kérném szépen?

- Na ki vót, ki vót?

- Hát a Napóleon kérném szépen.

- Mér?

- Mert két évig feküdt Korzikán, kérném szépen!

- Nem Szent Ilonán?

... - De lehet."

Nem tudom mi a jobb. Hisztérikusan várni egy filmet és aztán csalódni egy nagyot - függetlenül attól, hogy mi tettük túl magasra a lécet, vagy a film kecsegtetett valami olyasmivel, aminek a közelében sem járt - lásd 2012. Vagy beülni egy filmre, amiről azt sem tudod ki fia borja, ráadásul a végéig rá se jössz kik a szereplők? Mégis valamiért magához láncol, és nem tudod megmagyarázni, de valamit köszönhetsz neki, ahogy én a most következő filmnek.

Mindig azt hittem, a Gottinál nem lehet szarabb életrajzi filmet készíteni, de hát az a jó az életben, hogy minden napra jut valami új meglepetés. Egy spirális láthatatlan ösvényen fejlődünk mindannyian és így utazunk a nagy végtelenben. Bradley Cooper például odáig fejlődött, hogy mégis sikerült kreálnia egy Gottinál is rosszabb életrajzot. Úgy látszik elhatározta, hogy tehetséges színészből kutyaütő rendező, producer, és főleg író váljék, meg persze egyre szarabb színész.

Na úgy történt, hogy sikerült nem lekésnünk a kezdést. Pedig olyan hosszú sor várakozott a Westend Palace mozija előtt, mintha legalábbis kenyeret osztanának. A pop-corn mellett egyre nagyobb teret hódító nachost kezdem megkedvelni, bár az tény, hogy sötétben marha körülményes úgy enni, hogy a ruhád ne lássa kárát. Jaj, de elkalandoztam, szóval három év múlva tizenkét éve történt kritika következik.

Szóval Sanyi, jelenleg egy olyan világban élünk, ahol még egy Alíz Csodaországba oltott Frakenstein történetből is csak ki tudják hozni a végére, hogy egy WÓK FEMINISTA PROPAGANDA legyen, és aztán - bár nem elsősorban ezért, de mégis - tizenegy Oscar díjra jelöljék, és ennek harmadára ráadásul még elég erősen esélyes is. De legalább volt benne egy jó vicc.

Nagyon szerettem volna az Iron Skyról valami méltatót írni, de a helyzet az, hogy ez egy nagyon felemásra sikerült alkotás lett. Tipikusan a füstje nagyobb mint a lángja esete, és még csak azt sem értem miért. Hiszen technikailag nagyon egyben van a cucc, olyan jeleneteket láthatunk, hogy néhol azt hihetjük nem is filmet, hanem valami techdemót nézünk, és ugyanakkor dacára a három forgatókönyvírónak nincs egy koherens történet, ami az embert végig lekötné, inkább azt lehet mondani, vannak jó és vannak rossz jelenetek, és mintha kicsit az utóbbiból lenne több.

"- De nem én öltem meg!

- Az nem lényeges! Fogd már fel, ebben az ügyben az számít a legkevésbé, hogy mi az igazság."

A most következő kritikát közel húsz éve írtam egy SZTE-Reo című hallgatói lapnak, abban az időben, amikor egyetemista voltam Szegeden, vagyis ez volt az első filmkritikám, 2005 szeptemberében. Sokat filozofáltam rajta, hogy átírjam, átjavítsam a kor és jómagam elvárásainak megfelelően, de aztán úgy voltam jobbára érintetlen hagyva, a szövegkörnyezet könnyebb megértése végett, csupán ezt a bevezetőt fabrikálom hozzá. Legalább láthatjátok, miből lesz a cserebogár.

Azért elég beszédes ha egy franchise annyira szarban érzi magát, hogy már a jól bejáratott címet is szégyelli feltenni a plakátra. Vagy csak annak elismerése, hogy esetünkben a jól bejáratott inkább jól lejáratott. 

A most következő egy rendhagyó beszámoló lesz, legalábbis ilyen témában mindössze egyetlen írásom van itt a FilmBookon, amit a Szépművészeti Bosch kiállítása kapcsán követtem el. Ez is hasonló lesz, már ha lehet mérni a mi Szépművészetinket a világ egyik legjelentősebb képtárához - spoiler: szerintem lehet -, de míg azt az írást a düh generálta, addig a mostanit a csodálat, mert ha valami lenyűgözött Firenzében, az bizony az Uffizi volt.

Azt hiszem kijelenthető, hogy ritka borzalmas évet zártunk filmes szempontból. Pedig a mozik nyitva voltak, nincs már Covid, de a legtöbb filmre hat lóval se lehetett elvontatni. Még úgyse, hogy a legtöbb sajtóvetítés már délelőtt 11-től kezdődik, sőt van ami már délután kettőkor. Még úgyse, hogy ez nekem ingyen van, még úgyse, hogy már 2000 forintnál is több a sima mozijegy. Egyszerűen sajnálom az időmet, hogy én beüljek és megnézzem ezeket a filmeket, amiknek a 80%-a ostoba, unalmas, repetitív, és WOKE lesz. Igen, VÓK így csupa nagybetűvel. Persze voltak jobb próbálkozások, kisebb és mérsékelt hehék, úgyhogy nem temetném az egész mozit - streaming fronton se jobb egy fokkal se a helyzet, de azért ugye nem kell felkelni a székből. Mégis a legjobb élmények filmes téren idén is akkor értek, ha valami őskövület filmet néztem OTTHON.