Ez a történet mindig kedves volt számomra, elsősorban az örökbecsű Disney rajzfilm miatt, de gyerekkoromban láttam a ’42-es Sabu-féle szuperprodukciót, a ’90-es években pedig a Maugli, a dzsungel fia volt életem második moziélménye. És míg Walt Disney utolsó munkája valóságos kultfilm, megunhatatlan klasszikus, több generáció kedvence, sőt a cég egyik legjobb alkotása, addig a Sabu-mozi festett hátterei és gyermeteg poénjai miatt a mai néző számára már gyakorlatilag élvezhetetlen. A ’90-es években készült film felett szintén csúnyán eljárt az idő, egyedül talán azért érdemes megnézni, hogy láthassuk a Trónok harca Cersei-ét romantikus naivaként. Az új film híre sem hozott különösebben lázba, aztán megjelentek az első kritikák, a kollégák pedig azt írták, hogy EZ a legjobb Dzsungel könyve-film.

Valamikor 1993–94 tájékán:

– És akkor rámarkol az Élienre, miközben esik le az olvadt lávába, és azt mondja neki: Velem maradsz. És meghal!

– Hmmm... tényleg rámarkol?

– Hát, hogy nehogy elszökjön.

– És azt mondja: Velem maradsz?

– Azt!

– Oké megnézem, kösz a kazit!

Utólag belegondolva, hihetetlen micsoda baromságokkal színezték ki filmes beszámolóikat az osztálytársaim...

Előre szólok, hogy az ismertető SPOILER FILLED, csak akkor kattints, HA már láttad a filmet!

Sokszor akartam már írni a kedvenc moziidényemről, ez pedig kétségkívül a nyári filmszezon – amely egyébiránt mostanában már májusban elkezdődik, köszönhetően a különböző stúdióknak, amelyek igyekeznek egymás alá vágni a bemutató időpontjait illetően. Ekkor ugyanis ha az ember nem megy strandolni, napozni vagy éppen széthányni valamelyik fesztivált, rengeteg látványos filmet elcsíphet a mozikban. Távolról sem kell attól tartania, hogy – mint az Oscar-szezonban – esetleg valamit nem ért, vagy fejfájást kap a gondolkodástól: ez a móka, kacagás és minél nagyobb robbanások időszaka. A popcornt meg ki az, aki nem imádja? És minthogy ha lúd, legyen kövér, nem is tíz, hanem egyenesen húsz filmet veszek sorra: miért lehetnek mégis érdemesek arra, hogy megnézzük, és mitől lehet jó, vagy lesz rossz. Kezdhetjük?

Miközben néztem ezt a... filmet, leginkább azon gondolkodtam, Charlize Theron oké, visszajött, mert benne megvan ez a játékos pajkosság, amellyel a legnagyobb égéseket is képes átvészelni. Aztán itt van Emily Blunt, akit egy szerződéssel kényszerítettek bele a szerepébe, de hogy mi az istent keres ebben a filmben Jessica Chastin? Fel nem tudom fogni. Három ilyen szupertehetséges nőt még egy ilyen hulladékban látni, bizonyos mértékben guilty pleasure. Nem hiszem el, hogy Kristen Stewartnak volt a legtöbb esze, aki szépen kisunnyogott az egészből. Az előző részben még a címszereplőt alakította, itt meg látunk belőle egy hátat – nyilván azt is egy dublőr vállalta.

A diktátorok, akár csak a macskák, nem felejtik el a bajszuk megrángatását. Sztálinnál akadt mit meghúzgálni, és  ő aztán végképp nem tartozott a megbocsátós típusúak közé. Márpedig a "Vasember" nagy és veszélyes macska volt. Így amikor lehetősége nyílott rá, azonnal megragadta az alkalmat, hogy ismét Finnország ellen küldje a csapatait, amely 1941-ben volt olyan merész, hogy visszakövetelte magának a tőle fegyveres erővel elragadott, mintegy 40 ezer négyzetkilométernyi területét. Eljött az elnyúló háborúskodás harmadik szakasza. A történetírás ugyan csak két részként kezeli a finnek elnevezése szerinti „Folytatólagos háborút,” de miután hosszabb ideig, mintegy két évig, viszonylagos csend volt az északi fronton, nyugodtan tekinthetjük az ebben a moziban mutatottakat egy újabb, harmadik menetnek.

A most következő ismertető spoilereket ugyan nem, de 18 éven felülieknek való részeket nagyon is tartalmaz. Mindenki kizárólag saját felelősségre kattintson! Én szóltam.

Hát... erre vártunk. Ki két évet, ki egy évet, de az is lehet, hogy van, aki semennyit. Adott esetben talán ő járt a legjobban. De tegyük ezt félre, egyelőre heppiség van. Annyira, hogy az országban több moziban is Amcsi Kapcsi maratonokat tartanak – még nem késő bejelentkezni egyikre-másikra –, hogy újra moziban élhesd át a lagymatag első és a kőkemény második részt. Aztán felfrissült memóriával ülj be 2016 legjobban várt képregényfilmjére, már ha nem fordulsz le a székről a fáradtságtól. Ahogy a Kapitány mondaná: bírom én egész nap.

Az ember, aki lefektette a modern kori romantikus vígjátékok alapkövét, a Micsoda nőt. Aztán megcsinálta ezt még egyszer az Oltári nővel. Az ember, aki beindította Anne Hathaway karrierjét a Neveletlen hercegnővel. Aztán majdnem kinyírta a Neveletlen hercegnő 2-vel. Szóval ez az ember, Garry Marshall csinált egy filmet 2010-ben Valentin nap címmel, aztán megcsinálta ezt még egyszer a rákövetkező évben Szilveszter éjjel címmel, és most öt évvel később ismét tovább fejlődött, mert megcsinálta harmadszor is. Na, ez az Anyák napja, aminek ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, mindössze egyetlen jó eredménye, hogy eszedbe juttatja, van egy édesanyád, és fel kéne köszönteni most hétvégén!

Ezek a színészek ilyen keveset érnének? Vagy jó kedvükben írtak alá? Sam Rockwell, Anna Kendrick és Tim Roth, meg az összes többi gázsija kijött nyolc szaros millából? Mi van? Ja, hogy ezért nem maradt pénz normális rendezőre, forgatókönyvíróra, operatőrre, világosítóra, vágóra. De komolyan. Még a főcím is, még a főcím is Times New Roman 12p. Na ilyen az, amikor egy teljesen jó filmen érződik a csóróság. De szó se róla, amit lehetett, azt ebből kihozták. Hölgyem és uraim, a Gyilkos páros igazi feelgood movie lett, egy atomjó fekete komédia, ami teljesíti a 90 percnyi szórakozás ígéretét, de tartok tőle, ha csak fű alatt kultklasszik nem válik belőle, egy év múlva, ha valaki rákérdez a címre, a többségnek előbb fog a Dumb és Dumber kettyó eszébe jutni.

No hát ez történik ha a készítők nem tudják eldönteni mit is szeretnének. Dokumentumfilmet, ami játékfilmnek látszik, vagy Játékfilmet, ami dokumentumfilmnek hat. A magyar származású Stanley Milgram a 60-as években lett híres és hírhedt különböző pszichológiai kísérleteivel. Legemlékezetesebb a tíz évvel Zimbardo börtönkísérlete előtti parancs végrehajtó analizációja, melyet ma már csak szimplán Milgram-kísérletnek hívnak. A Yale Egyetemen azt vizsgálta emberünk, hogy meddig képesek elmenni alapból egyáltalán nem agresszív viselkedésű emberek, ha arra utasítást kapnak, és ha annak következményeiért vállalja egy felsőbb hatalom a felelősséget. Mára a botrányos kísérlet nagyjából az első szemeszteren előkerül bármely pszichológiai tanszéken. Most mit szerénykedjek, én is onnét ismerem nem Michael Almereyda filmjéből. 

Az idei Filmhéten zsákszámra lehetett válogatni a kisjátékfilmekből is. Először úgy voltam vele, nézze őket az, akinek hat anyja van, de utána erőt vettem magamon – viselkedjünk profiként –, és ledaráltam nagyjából a kétharmadukat. Nagyon sokszor szenvedtem egyiken-másikon, többségét azonban egész érdekesnek találtam, sőt volt, ami kifejezetten tetszett is. Két nagy igazságot vontam le belőlük: egyrészt a forgatókönyv-írási nehézségek már ebben a korszakban elkezdődnek, a másik, hogy nem az alkotók találják meg a témát, hanem a témák az alkotót. Most a Budapesti Metropolitan Egyetem – leánykori nevén Budapesti Kommunikációs Főiskola – hallgatóinak kisfilmjeiből következzék egy csokor.

A fiatal színésznővel a Félvilág sajtóvetítése után beszélgettünk a Puskin moziban. Elsősorban arról, hogy milyen volt viszonya a szerepéhez, és hogyan zajlott a forgatás, valamint hogyan látja jelenlegi helyzetét felgyorsult világunkban.

Múlt hónapban került megrendezésre a Winelovers szervezésében, az idei éves Tokaj Grand, ami ettől az évtől Tokaji Márciusként nevezendő, és az első a 2016-os évben tervezett öt nagy kóstoló sorában. A rendezvénynek idén is a lenyűgözően szép és elegáns Corinthia Hotel Budapest adott otthont. A bemutató sajátossága, hogy közel nyolcvan különböző pincészet jött el bemutatni kizárólag Tokaji borait. A rendezvény során tizenöt egyéb kiállító is színesítette a kínálatot, aki pedig a borok világában mélyebben szeretett volna elmerülni, az hét különböző kurzus közül választhatott. Valamint egy Aszú terem is várta a vendégeket, ahol teljes nyugalomban, külön díjazás ellenében kóstolhatott bárki a tokaji borkínálat csúcsán lévő kizárólag öt- és hatputtonyos aszúkat.

Na jó, az Aglaja valójában nem annyira rossz film, mint amennyire vártam – értsd: nem vágtam fel az ereimet, miközben néztem, és a filmről se sasszéztam ki amúgy angolosan –, de azért éppen elég rossz, hogy be tudjuk illeszteni a Pillangók és a Dumapárbaj sorába, jó hosszú is a tetejébe, ahogy az kell, tíz perc híján két óra. Ez az egyik baj a filmmel, mert ha rövidebb, feszesebb is lett volna egyben. A legnagyobb csúfság azonban, hogy ez volt az egyik utolsó film, amelyet a Filmhét keretein belül meg lehetett nézni, és azért egy Filmhetet ne egy ilyen semmitmondó alkotás zárjon már, ha a Saul fia nyitotta. Ettől válik az Aglaja a legaljává.