Az év legtúlértékeltebb filmje: a Sas Man (hazai bemutató: január 15.)

Erre a címre idén több film is pályázott. Ott van kezdetnek a Mad Max, ami lényegében nem szól semmiről, de ezt a negyedik megnézésig nem igazán fogod észrevenni. Vagy az év eseménye, a Star Wars VII., amelynek majdnem egy hét kellett, hogy azok is észrevegyék, kaptak egy ügyes remake-et, akik aztán tényleg elvakult fanok. De nyugodtan idevehetjük a Saul fiát is, ami egyetlen technikai bravúr miatt fogja megkapni az Oscart jövőre – hozzáteszem: inkább mi kapjunk Oscart holokausztfilmért, mint más :D –, de egy film se lett annyira agyondicsérve, mint a Birdman. Az emberek – pláne a kritikusok! – annyira gyűlölik már Hollywoodot, hogy bárminek odaadják a szobrot, ha kicsit is furcsa. Például csinálj egy filmet egy dadogó királyról, megy az Oscar, csinálj egy némafilmet 2011-ben, megy az Oscar. Csinálj filmet – látszólag – vágás nélkül, megy az Oscar, csak nem Michael Keatonnak, aki legalább megérdemelte volna. Lényegében kapsz egy saját hátát vakaró, művészkedős baromságot két órában, amiben valaki azon szenved, hogy MÉG MINDIG azért híres, mert blockbusterben szerepelt, és senkit nem az érdekel, hogy századjára el tudja játszani a Lear királyt. Bár a Birdmant nem kell utálni, elvégre egy év elteltével nem beszél róla a kutya se...

Az év csalódása: Jupiter mélyrepülése (hazai bemutató: február 8.)

Nem sokat kellett várni az év pofára esésére se. Pedig esküszöm, annyira vártam ezt a filmet. Kb. az év sci-fije kellett volna legyen. Imádom Mila Kunist, imádom Sean Beant, még Channing Tatum is szimpatikus, de egész egyszerűen ez a film egy katasztrófa, ráadásul abból a röhögős fajtából, hogy ezt komolyan gondolták. Sokat elmond róla, hogy a Fantasztikus Négyes újabb bevetése is jobb, mint ez, pedig annál kevesebb dolog volt lejjebb idén. Szar CGI, gagyi effektek, pocsék színészi játék, Beannek pedig komoly arccal kell elmagyaráznia, hogy bizony most a dinoszauruszokról beszél, és egy takarítónőről kellene elhinnünk, hogy ő az ügyeletes Neo. Iszonyatosan gáz, hogy a Wachó testvéreknek nincs más ötletük, mint ez a világmegváltós baromság, amit pontosan harmadjára próbáltak leerőltetni a torkunkon. Nagyon remélem, hogy kurvára nem ad nekik ezentúl senki egy fillért se, akkor talán megint kénytelenek lesznek az eszüket használni, már ha maradt még nekik egyáltalán.

Az év félreértett filmje: A szürke 50 árnyalj még jobban! (hazai bemutató: február 12.)

Egy híres könyv, amit szeretnek a nők. És egy film, amit mindenki utál. A rajongók azért, mert nem azt kapták, amit maguk elé képzeltek, a feministák azért, mert a filmben egy nő élvezi, ha ütik-verik – Kisfiam ha véresre versz egy nőt szex közben, az totál rendben van, de csak ha rózsával teszed! –, a kritikusok pedig azért, mert álmukban sem lesz részük soha olyasmikben, amiket a film felkínál. Persze, aki pornóra vágyott, az rendesen csalódott, aki vak komondort akar belemagyarázni, az is megteheti, csak épp a filmnek ehhez semmi köze. A film véleményem szerint kimagasló indikátor abban, mennyire érett, felnőtt és jó a szexuális élete annak, aki megnézi. Akár az év romantikus filmje is lehetne, de hát igencsak bajban lennék, ha még egy romantikus filmet akarnék keresni 2015-ből, amikor úgy látszik, már ez sem elég.

Az év meglepetése: Jurassic World of Goo (hazai bemutató: június 11.)

Akárhogy is nézem, az jön ki, hogy ezen a filmen szórakoztam idén a legjobban. Leginkább azért, mert nem vártam semmit, pláne két elcseszett folytatás után, és különben is, 2015-ben kit érdekelnek már a dínók? A dologhoz hozzátartozik, hogy az első félóra teljesen a fanyalgást igazolta, de az utána következő másfél rendesen bedarált. A film totál jól van felépítve, hagy időt a karaktereknek, annyi nosztalgiát vonultat fel, amennyi épp szükséges, és kapunk egy Chris Prattet, aki holnap azonnal kezdje el az Indiana Jones ötöt, mert az isten is annak teremtette! Pláne, hogy így kigyúrta magát, és többé már senkinek nem az jut eszébe, hogy élete első tíz évében ő játszotta a filmekben a ciki havert, akit mindenki a halál faszára kíván.

Az év hülyesége: Az emberi százlábú 3 (bemutató: június 18.)

Hát apám, ha láttál már életedben hülyébb filmet mint ez, meghívlak egy sörre. Az első rész maga volt a pszichológiai borzadály, amit a második sikeresen emelt a köbgyökre. Tom Six azután évekig hitegette a „rajongókat”, hogy a harmadik olyan, de olyan borzalmas lesz, hogy mindenki elhitte, megéri rá várni. Aztán olyan suttyomban látott napvilágot, hogy a szomszéd macskáját se érdekelte már. És igazából a második után is joggal merült fel a kérdés, hova a francba lehet, vagy kell ezt még fokozni? Elképzelhető, hogy önmaga paródiája akart lenni, de eredetileg egy horrorról beszélünk, aminek el kéne borzasztania. Ez azonban másfél óra tömény kínszenvedés, amiben egyik öncélú baromság éri a másikat. Six vette az első két film „sztárjait”, hozzájuk vágott egy pornós macát, és úgy gondolta, a többit megoldják. Hát nagyon nem így lett. Ilyen elképesztő ripacskodást, öncélú, halál érdektelen filmet az életemben nem láttam még. Pedig van itt minden, herélés, szárított klitorisz két pofára tömése, vesén baszás a'la Sade márki, és hasonló marhaságok, mégis a pálmát Dieter Laser színészi antitalentum viszi el, csak vigye minél messzebb a francba, hogy kamera közelébe soha az életbe ne kerüljön.

Az év vesztesége: James Horner (elhunyt: június 22.)

Sokáig úgy voltam vele ez a kategória idén kimarad, mert noha elvesztettük Christopher Lee-t és Leonard Nimoyt, mindkét színészóriás, zseni olyan szép kort élt meg, hogy sokkal inkább annak lehet örülni esetükben, hogy sokáig időztek körünkben, semmint azon jajveszékelni, hogy már nincsenek többé. Mindketten hiányozni fognak, de monumentális életművet hagytak maguk után, és ha én ennyire friss maradok szellemileg ilyen öregen, megcsókolom az anyaföldet. Aztán jött a nyár és a hír, hogy Horner lezuhant a repülőgépével, noha ő is 62 éves volt, de még benne volt legalább húsz jó év. Mennyi nagyszerű zenét szerezhetett volna még? Személyében a világ egyik legjelentősebb és legvirtuózabb komponistáját vesztettük el, aki minden egyes filmhez teljesen különböző zenét volt képes kreálni úgy, hogy közben mégis azonnal fel lehetett ismerni egyéni hangzásvilágát. Santi egy nagyon szép cikkben emlékezett meg róla, ahol néhány kedvenc zenéjéből állított össze egy csokrot. Nagyon fog hiányozni, hallgassátok az albumait minél többször.

Az év képregényfilmje: A hangyember (hazai bemutató: július 23.)

Idén három képregényfilm került a ringbe: a Fox szörnyszülöttje és két Marvel-csoda, a Bosszúállók 2, valamint ez a film. Iszonyatosan sokáig agyaltam, melyik legyen ebből a kettőből a nyerő, mert a helyzet az, hogy mindkettő kibaszott jó lett. Nem Jó. KIBASZOTT JÓ! A Bosszúállók 2 ráadásul egy eszméletlen jó főellenséget vonultatott fel, amit a Hangya nem tud abszolválni sajnos. A Bosszúállók 2 azonban már annyi karaktert mozgat, hogy helyenként szétesik a film, és alig jut idő bizonyos szereplőkre. A Hangyának végül azzal sikerül megennie, hogy iszonyatosan friss, és még napokkal később is a fejemben járt. Tele van jó színészekkel – Michael Douglasnak Oscart azonnal! –, eszméletlenül vicces, bitang jó a zenéje, és a Marvel nagyon jól kihasználta ezt a perspektívaváltást, ami miatt – meg persze Edgar Wright balhéja miatt – már hónapokkal előbb leírta mindenki filmet. Úgyhogy ha azt kérded, melyik képregény-adaptációt sasold meg idén, akkor kategorikusan a Hangya legyen az, ami elé leseggelsz... aztán utána rögtön a Bosszúállók 2.

Az év akciófilmje: Mission: Impossible 5. - Eltitkoltat nemzett (hazai bemutató: augusztus 9.)

Tom Cruise megint megcsinálta. Ráadásul egy akciófilmet, amiből idén meglepően sok volt, és elképesztően erős mezőny, mert az UNCLE embere is nagyon jó volt, meg a Mad Max is! Arról nem is beszélve, hogy visszatért James Bond, volt egy Kingsmanünk és egy Kémek hídja is, meg egy vígjáték, A kém, szóval ennyi kémfilm máskor tíz évben nincs összesen. De egyiknek se sikerült pörgősebbre vennie a tempót, mint Tommyboynak, aki lehet, már öregszik, de még mindig bírja. Talán csak a Halálos Iramban 7 volt, ami alulról megsúrolta mindezt, de ebben a filmben jobbak a színészek, és egy olyan eltitkolt/eltékozolt tehetséget kapunk Rebecca Ferguson személyében, akit nem mindennap látunk vásznon –ő egyébként az Év Felfedezettje cím tulajdonosa is nálam! –: svéd, gyönyörű, és az ágyamba akarom azonnal! Vigyázat, a film két óránál is több, de mégis olyan, mint egy időutazás: pillanatok alatt elszáll, és látszik, hogy korántsem ez lesz a vége, Cruise-ék valami sokkal nagyobb szabásúbbat építgetnek, ami egyre jobb és jobb lesz.

Az év híre: Galla és Laár 20 év után kibékültek (esemény: augusztus 17.)

Legyen ez tanulság mindenkinek, aki fityiszfasz dolgokon összeveszik másokkal, legyen az barát, családtag, rokon vagy kolléga. Acsarkodni nem jó, Galláéknak mégis húsz év kellett ahhoz, hogy beismerjék, mekkora barmok voltak. És ebben az a szörnyű, hogy már csak az maradt, hogy örüljünk neki, mert mindkettő megvénült, és mennyi jó szkeccset, humoros poénbonbont tudtak volna termelni ennyi idő alatt – igaz, hogy volt egyfajta L'art pour L'art, de az már régen nem az volt, mint amikor az eredeti négyesfogat vitte az egészet. Úgyhogy tényleg tanuljon ebből mindenki, ne vesztegesse el az éveket, ne hagyja, hogy elfolyjon az élet a kezei közül, mert hosszú távon csak az idő, ami fontos. Semmi más nem számít!

Az év szégyene: Hitetlen man a 47-es ügynök (hazai bemutató: augusztus 27.)

Az ember azt hinné, hogy egyszer ha már beszopták torkig, másodjára talán komolyan veszik, de nem 2015 lesz az, ahonnét a videojáték-adaptációk forradalmát datálhatjuk. Borzalmas egy film, ami csak azért nem került be a csalódás rovatba – amiért a James Bond-film sem –, mert nem vártam tőle semmit. Sőt, titkon teljesen biztos voltam benne, hogy pontosan ilyen katasztrófát fogok kapni, de hát a remény hal meg utoljára. Pocsék színészek, idióta történetvezetés, agyatlan akciók, amelyeknek közük nincs az alapanyagban található esszenciához. El nem tudom képzelni, mégis mi jöhet még ezután: egy új Max Payne, ami szarabb lesz, mint az első? És még így is többet kaszált, mint az új – állítólag sokkal jobb – Steve Jobs-film.

Az év sci-fije - A marsi (hazai bemutató: október 1.)

Idén nem volt olyan sok sci-fi, lényegében volt egy balul sikerült Ex Machina, a katasztrofális Jupiter felemelkedése – amely egyébként 2014-re esett volna –, egy Mad Max, jéé hát az is sci-fi, ami totál elakciósodott, és persze a Star Wars újabb bevetése, azonban jött Ridley Scott, és filmjével minden mást elsöpört. Egész évben erről a könyvről hallottam, mennyire jó, stb. stb. de totálisan nem érdekelt, a filmet is csak azért néztem meg, mert milyen sci-fis lennék, ha pont ez maradna ki. Hiába, Scott apó neve bizony intő jel nekem már. Aztán amikor idén ellátogattunk Etyekre, még mindig azt a vörös homokot seperték, amit odahordtak a forgatásra – külön poén volt, hogy a NASA-központ mutatásakor egyedül én röhögtem hangosan a moziteremben. Nagyon örülök annak, hogy ennyire látványos és magával ragadó film lett A marsi, mert egyszerre két filmkritikusi átkot is szertefoszlatott. Tudvalevő; károgások különböző faszkalapoktól: amit hazánkban forgattak, csak szar lehet, ami a Marson játszódik, csak szar lehet. Hát tényleg... legközelebb mivel fogtok jönni? Hogy a Hangyából nem lehet jó filmet készíteni?

Az év eseménye: a Marty McFly nap (esemény: október 21.)

Star Wars: mi az? Szilveszter? Höhö. Erre a napra bizony huszonöt évet kellett várni. És bár kiderült, hogy a sok technológiai innovációból a fele se vált valóra – ami meg igen, azt leszarjuk, mert totál természetes, lásd ájfón –, a színészek pedig iszonyatosan megöregedtek – de legalább még élnek! –, a világ mégis olyan szinten készült erre a napra, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Én bitang jól szórakoztam, kvázi újra felfedeztem a Vissza a jövőbe trilógiát, megannyi vidám percet szereztek vele a különféle elemzések és események, amelyek egész nap a világ minden pontján elfeledtették velünk a gondokat. És ezért örökre hálás leszek. Hiszen Marty McFly-nap csak egyszer adatik meg egy életben, Szilveszter hozzá képest szinte minden héten.

És végül...

Az év játékélménye: Life is Strange (megjelenés: január 30. – október 27.)

Santino a sorozatokba akar menekülni ilyen pocsék felhozatal mellett, én meg maradok a játékoknál. Pláne ha ilyen veszettül jó stuffokat tesznek le az asztalra. És hol van még a vége? Fallout 4-be még bele se kezdtem, Witcher 3, Pillars of Destiny, és Star Wars Battlefront. Kaptunk idén egy nagyon jól sikerült és idegtépő Ori and the Blind Forestet, aminek már definition kiadását készítik, Mr. Shafer kegyeskedett befejezni végre-valahára a Broken Age-et, a Fallout Shelter hónapokig lekötötte az embert mobilon, ahogy az Abe - New'n Tasty meg az év legjobb HD remake-je lett. Remakelés terén sajnos az a tendencia kezd kialakulni, mint filmeknél a 3D kapcsán: épp csak kapunk valami mézesmadzagot, meg a játék ne pixeleződjön nagy monitorokon, aztán csá, úgyhogy idén ezekből már az első két hónapban be lehetett gyűjteni egy szakajtónyi pofára esést, pl. Fahrenheit HD. Aztán jött egy játék suttyomban, és öt érsz alatt, szépen meghódította minden kalandjátékos szívét, nem is tudom, utoljára mi volt, ami ennyire elvarázsolt, pedig ordít róla, hogy lányoknak készült, mégis joggal lehet mondani, hogy EZ a játék a szellemi örököse a Longest Journeynak. Ha még ne adj' isten nem találkoztál vele, azonnal szerezd be, jövőre már egyben is lehet majd kapni, és amint tudok, írok róla, bár tavaly is ezt ígértem az akkori nyertesről, és lásd, eltelt egy év, és sehol az ismertető. De ami késik...

Ha most itt vagy, és ezt olvasod, akkor egyrészt részvétem, másrészt lehet nem késő, hogy keress egy jó bulit, és berúgj amúgy istenesen! Jövőre filmes téren úgy néz ki minden eddiginél több feldolgozás és folytatás, remake, reboot várható, meg persze jön a Rogue One. De mostanra legyen elég ennyi. B.Ú.É.K.!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!