A lerombolt Bronx két nagy bandája közeledik egymás felé motoron. A legkeményebb arcok, akik túlélték a szörnyű pusztítást, és a lehető legdurvább pokolban nőttek fel. Nem tudjuk, még mi lesz itt, háború, vagy talán valami annál is rosszabb. A hangulatot fokozandó, a ’80-as évekre jellemző dobszólót hallhatunk a motorosok érkezésekor. És valami különös oknál fogva a bandák mellett teljes felszerelésben láthatjuk magát a dobost is, ott kint a semmi közepén. Ilyen csodálatosan értelmetlen film az 1990 The Bronx Warriors.

Tavaly már többször is elkalandoztunk az olasz posztapokaliptikus gagyi világába, elég ha csak az Új barbárokra, vagy a Halálhozó 3000-re gondoltok. Ezek a mozik általában halálolcsó Mad Max, illetve Menekülés New Yorkból klónok szoktak lenni. Az 1990 viszont a Mad Max-et kivételesen nem majmolja, csak a Menekülés New Yorkból-t (itt nem Manhattan, hanem Bronx a cselekmény helyszíne, nagyon eredeti), illetve Walter Hill Warriors című remek moziját.

„Amikor szarban vannak a hívek, mind Istenért kiáltunk. De akkor már rendszerint késő.”

A Börtöncsapda után egy újabb börtönfilm. És az Időzsaru után ismét meghal hősünk felesége. Ahogy elkezdődik a film, szomorúan vehetjük tudomásul, hogy Van Damme már nem sok újat tud nekünk mutatni. Annál is inkább, mert később ugyanúgy felgyújtanak egy embert, mint a Börtöncsapdában. Mindenesetre annak örültem, hogy most legalább nem ártatlanul kerül börtönbe, így egy klisével kevesebb.

"Volt negyedik rész is?"

Anette O' Toole

Kiskoromban folyton összekevertem a harmadik és a negyedik részt, valószínűleg azért, mert már akkoris éreztem, hogy tökmindegy: szar mindkettő. Miután egy szánalmas vígjátékká silányították a harmadik részben az Acélember történetét, a producerek úgy döntöttek, ők ennél rosszabbat már nem tudnak csinálni, így eladták a jogokat a Cannon Groupnak. A Cannonnak! Ez a filmstúdió kifejezetten B filmekre szakosodott, és az évtized legrosszabb amerikai filmjeit készítették. Szóval a lehető legjobb helyre került a sorozat.

Sacha Baron Cohen legújabb agymenése nem folytatja a Borat és a Brüno félig-meddig dokumentarista stílusát. Cohen ezúttal nem provokál civileket az utcán, nem szabadítja el metrón a csirkéket, hanem inkább egy Ali G-hez hasonló hagyományos, valamilyen szinten még történettel is rendelkező filmet tett le az asztalra.

Ebből is látszik, hogy videofilm és videofilm között is mekkora különbség lehet. Nem mondom, hogy a Replikáns nagyon jó volt, de meg lehetett egyszer nézni különösebb megrázkódtatás nélkül. Én naiv pedig azt hittem, hogy a Tökéletes katona 2-nél már semmi sem lehet rosszabb, de a Vakvágányon minden várakozásomat alulmúlta. Egyszerűen annyira gagyi, igénytelen és színvonaltalan, hogy azt nehéz szavakba öntenem.

A távoli Japán egy olyan legendás története, amely a világ minden részén közel áll az emberekhez. Nem csoda, a hűség és a bátorság nemes tálalása mindenfelé talál fogékony lelkeket. Nézzük, hogyan és mikor indult hódító útjára a mese. Meglehetősen messziről, helyben és időben. 1701 - a Tokugawa Sógunátus már több nemzedék óta békét teremtett a szigetországban. Ez ugyan jót tett a meggyötört tartományoknak, de a társadalmi rend csúcsán álló szamurájoknak korántsem. Háborúk nem lévén, elvesztették a lételemüket. Földművelés és kereskedés? Náluk méltóságon alulinak számított. Maradt hát a hivatalnokoskodás, elvégre az tekintélyt hozott, s a munkanélküli harcosok unalomba fulladó napi gyakorlatozása. Mint minden fölösleges osztály, a bürokrácia növelésével igyekeztek bizonyítani a fontosságukat. Aligha meglepő, hogy az áttekinthetetlen hivatalnoki rendszerben virágzott a megvesztegetés. A sógun, érezvén a helyzet rosszabbodását, vidékről hívott, puritánabb szellemiségű földesurakat bízott meg a korrupció felszámolásával. Köztük volt az Asano klán fiatal ura. A pozíciójukat féltő hatalmasok persze igyekeztek betörni az ifjoncokat, vagy olyan helyzetet teremteni, hogy "önként" távozzanak. Ez mind valóság, nem legenda.

Előtted a soha véget nem érő országút, feletted a ragyogóan kék ég, a segged alatt egy gyönyörű, bivalyerős sportkocsi, a szél pedig az arcodat simogatja. Tövig nyomod a gázpedált, soha többé senki sem állíthat meg, túl vagy már mindenen, és tökéletesen szabad vagy. Az érzékszerveid kiélesedtek a narkótól, mégis ami valamikor igazán fájt, abból mostanra már semmit sem érzel. A zsaruk ott loholnak a nyomodban, de soha nem fognak utolérni.

Az 1971-es Száguldás a semmibe nem csak egy átlagos autósüldözős film, és nem csak ezt az életérzést mutatja be nekünk, soha sem látott hiteleséggel. Ebben az időben a hollywoodi stúdiókorszaknak már rég lehanyatlott, az új korok titánjai (Spielberg, Lucas, Coppola és Scorsese) pedig még csak a küszöbön dobogtak. Hollywood ekkor kísérletezett a korábbi európai újhullámosok példájára, hogy újra megtalálja saját hangját, illetve a siker receptjét. Nem véletlen, hogy rengeteg emlékezetes mozi készült ebben az időben, melyek közül e kis gyöngyszem egyértelműen kiemelkedik.

"Hugi, én vagyok az, Bubus!"

Azért erre nem voltam felkészülve lelkiekben. Annyira sokkoló élmény volt, hogy nehéz szavakba öntenem.

A Tökéletes katona 2 fiaskója utána Jean-Claude Van Damme visszatért. Egyenesen dvd-re. Vagy 2001-ben talán még videóra, de ez végülis a mi szempontunkból mit sem számít. Ringo Lam-et viszont nem értem. Miért csak Van Damme-al hajlandó Amerikában forgatni? És miért dolgozik videóra?

"A művet Christopher Reeve emlékének ajánljuk. Nélküle sohasem hittük volna, hogy egy ember képes repülni."

A második rész jóval nehezebb eset, mint az első. A háttértörténetet sok helyen megtalálhatjátok, ha beírjátok a keresőbe a Superman 2 szavakat. A lényeg, hogy Donner egyszerre akarta leforgatni az első két részt, de a producerek kirúgták, amikor már kész volt a munka nagyjával, és Richard Lestert ültették a helyére. Valószínűleg azért pont őt, mert valamilyen szinten részt vett a produkcióban, így egyszerűbb volt őt felkérni, mint egy teljesen új arcot. Azonban nagy hibát követtek el, mert bár Lester jó rendező, ha a Beatlesről, vagy a Három testőrről van szó, de Supermanhez az égvilágon semmi köze sincs.

Kár is lenne tagadni; féltem attól a naptól, amikor újra meg kell néznem ezt a szart. Ezelőtt életemben egyszer láttam, 12 évesen az HBO-n. Tudjátok milyen az ember 12 évesen. Falja a filmeket egymás után, jókat-rosszakat, mindent. Sosem élveztem úgy a filmnézést, mint akkor. Miután megnéztem a Tökéletes katona 2-t, kikiáltottam minden idők egyik legrosszabb filmjének, a Holló 2 mellett, amit szintén akkoriban láttam. Nem mellesleg azóta nem nézek új Van Damme akciózásokat. Szerintem ezzel már sokat elmondtam.

„Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki egy isten kezét fogja.”

Azt hiszem illene a Supermannel való hozzáállásommal kezdeni. Gyerekkorom nagy hősei közé tartozik, csakúgy, mint Batman vagy Zorro, vagy Pókember. A Superman számomra leginkább a '78-as filmet jelenti, bár néztem a negyvenes évekbeli rajzfilmsorozatot és a Lois és Clarkot is, bár ez utóbbi Teri Hatcheren kívül annyira nem jött be. Supermant azért szeretem, mert tud repülni, és én is úgy akarok repülni, mint ő. Szárnyak nélkül, pusztán az akaratommal a város felett. Néha sikerül is. Álmomban. Ami miatt el tudok vonatkoztatni a piros bugyitól és a gyerekes felfogástól, az a pátosz, ami Superman figuráját körül veszi az eredeti filmben. Ma a képregénymozik korában pedig még jelentősebbnek tűnik.

Alig egy évvel a Star Wars hódítása után került a mozikba az első nagyszabású képregényfilm. Kicsire nem adtak az alkotók, egyből a legnagyobb hős, Superman kalandjait vitték vászonra. Rekordköltségvetéssel indították útjára a Krypton utolsó fiát, olyan speciális effektekkel, amilyeneket még nem látott a világ. Az írással nem kisebb egyéniséget bíztak meg, mint Mario Puzo-t, aki A keresztapáért felelős, továbbá szerződtették egy rövid szerepre a kor legnagyobb színészét, Marlon Brando-t is, ezzel bizonyítva, hogy nem egy idétlen gyerekfilmet készítenek. Rendezőnek pedig a sokáig tévés munkákkal bizonyító, majd az Ómen című horrorfilmmel befutott Richard Donnert kérték fel.  A képregény maga egyébként ezidőtájt éppen egy nagyon komoly hullámvölgyben volt, és csak a film elképesztő sikerének köszönhető, hogy újra szárnyalni kezdtek az eladási mutatók.

„Imádni fogják a légiót. Egy emberként, tiszta szívből.” 

Van Damme első olyan filmje, amit már nem vetítettek a mozikban, csak videón forgalmazták. Pedig olyan nagy színvonalbeli különbség igazából nincs is. A kalandor után újra egy kosztümös film, ezúttal azzal a céllal, hogy bemutassák a francia idegenlégiót. Szerintem elég jó ötlet, erre lehet építkezni. Van Damme felhagyott a hongkongi rendezőkkel (legalábbis kifogyott belőlük), és mivel még mindig a korábbi sikereit próbálta megismételni, ezért újra elővette Sheldon Lettich-et, bár ezúttal csak társírónak. Vele készítette az Oroszlánszívet, amelyben Jean-Claude az idegenlégióból szökik meg. Gondolták, most kicsit kibővítik a témát.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ian Fleming, aki megteremtette a 20. század második felének egyik legemlékezetesebb hősét, James Bondot. Kezdetben azonban nem mentek ilyen simán a dolgok; a legtöbb kísérlet a 007-es ügynök kalandjainak megfilmesítésére az ötvenes években vagy kudarcot vallott (Commander Jamaica), vagy visszhang nélkül maradt (’54-es Casino Royale). Egyik ilyen kudarc volt a James Bond, titkosügynök című tervezet is, amelyet Kevin McCloryval és Jack Whittinghammel közösen készített. Mivel ebből sem lett semmi, Fleming a felgyülemlett ötletekből megírta a Tűzgolyó című regényét. Természetesen a többiek ezért beperelték őt, és az elkövetkezendő 30 évben rengeteg jogi hercehurca adódott emiatt a meg nem valósult tervezet miatt. És emiatt nem a Tűzgolyó lett a legelső Bond film, majd amikor mégis elkészülhetett, McClory akkor is túlzottan beleártotta magát (neki köszönhető például a túl sok vízalatti jelenet). Később pedig még egyszer, A kém, aki szeretett engem forgatása előtt is beperelte McClory a sorozat producereit. Végül 1983-ban két 007-es film is a mozikba került, McCloryt ugyanis nem nagyon zavarta, hogy egyszer már feldolgozták ezt a történetet Tűzgolyó címmel.

Na de nézzük milyen is lett az elkészült mű, az eddigi egyetlen 007-es újrafeldolgozás.

Miután Ringo Lam nem igazán jött be, Van Damme egy újabb hongkongi rendezővel próbálkozott; Tsui Harkkal. Gyakorlatilag nem maradt más nagy név Hongkongban. Azért Van Damme megnézhette volna a Szebb holnap 3-at.