A második Bond epizód készítőinek egy célja volt: felülmúlni az előző rész sikerét. Bevételi szempontból egyértelműen sikerült nekik, és így, több mint 40 év után visszanézve is az Oroszországból szeretettel sok tekintetben jobb, mint az elődje, pedig a forgatás nem volt túl zökkenőmentes.

Az 1962-ben készült Dr. No jelentősége elvitathatatlan. Elindította a világ leghosszabb, legsikeresebb filmsorozatát, mindemellett az első kaland sikeres receptjén azóta se sokat változtattak, miszerint a gyilkosságra felhatalmazott, titkos ügynök bejárja a világot, csodaszép nőkkel fekszik le, és ördögi gonosztevőkön diadalmaskodik. Nincs ez másként már itt sem.

Olyan 5-6 éves lehettem, amikor először láttam a Conan-t. Éjfél előtt kezdődött a Pro Sieben adásán, reklámokkal együtt körülbelül hajnal 2-ig tartott, de hát ez nekem már akkor sem jelentett problémát, ahogy az sem, hogy németül beszéltek, én meg egy szót nem értettem belőle, ugyanis a filmnek finoman szólva sem a dialógusok adják az erejét. Nagyon nagy hatással volt rám a Conan, néhány rokonom ki is akadt, amikor Thulsa Doom lefejezését rajzoltam meg, nem spórolva a piros zsírkrétával. Jópár évvel később, amikor az rtl klubon leadták, nagyot csalódtam: nem elég, hogy barbár módon kivágták az összes brutálisabb jelenetet, ráadásul a szinkron is pocsék volt. És végre értettem mit beszélnek, de valahogy mindig több jelentőséget sejtettem a német szavak mögött, mint amennyi valójában rejlett. Aztán a Conan mégis a legelső dvd-im között volt, jól emlékszem, hogy pontosan 7 ezer forintot fizettem érte, de úgy éreztem, maximálisan megérte. Végre tökéletes képminőségben láthattam, szélesvásznúan, és eredeti hanggal. Akkor betonozta be örök helyét a kedvenceim listáján. Furcsa, mert a Conan, a barbárról alapvetően azt feltételezi mindenki, hogy egy gagyi B-film: egyszer egy haverommal megnézettem, aki nagyon kételkedő volt, nem igazán tudta komolyan venni, egészen addig a pillanatig, amíg főhősünk anyját egy laza kézmozdulattal le nem fejezték. Ez megadta az alaphangot és a kellő drámaiságot a film további részéhez.  

Nagyon régen, 12-13 évesen láttam először a Szárnyas fejvadászt. Az hagyján, hogy nem azt kaptam, amit vártam, de nem is igazán értettem az egészet. Se a kultuszt, se magát a filmet. A történet alapján egy ütős akció sci-fire számítottam: Harrison Ford a jövőben lázadó robotokra vadászik. Ezek alapján jogosnak is tűnhettek az elvárásaim. Amerikában valószínűleg hasonló okokból bukott meg a film, vitathatatlan erényei ellenére. Most elérkezettnek éreztem az időt, hogy újra megnézzem a Szárnyas fejvadászt. Háromszor láttam, három egymást követő estén, három különböző verzióját. Így kicsit érettebben, belemélyedve ebbe a világba, egészen különleges, egyedi filmélménnyel lettem gazdagabb.

Valószínűleg azért csalódtam ilyen mélyen, mert annyira szeretem az első részt…

De ez… Azon töröm a fejem, vajon láttam-e ennél rosszabb folytatást, de sajnos semmi nem jut eszembe. Pedig nem kellett volna feltétlenül így történnie, elvégre a rendező, a szereplők maradtak. Az isten szerelmére, még a zeneszerző is.

Először az eredeti regényt olvastam el, ami szikár volt és nyomasztó. Egy délután alatt ki lehet végezni a könyvet, de aki egyszer olvasta, többet nem felejti. És bár nagyon rövid, mégis minden benne van, amit a későbbi filmek egyenként feldolgoztak. Megnéztem a '40es években készült, stílusos, hollywoodi, film noir verziót, ami a kor igényeit figyelembe véve egy elég hű adaptáció volt, néhány emlékezetes jelenettel, és két akkori sztárral, Lana Turnerrel és James Garfielddal. Majd következett a Megszállottság Visconti rendezésében, amely az olasz neorealizmus nyitófilmje. Filmtörténetileg ez a legértékesebb verzió, ez vitathatatlan, de mai szemmel nézve nem nyújt túl sokat. Nekem nem is igazán tetszett, túl hosszúnak találtam, ráadásul tele volt olyan epizódokkal, amiket feleslegesnek éreztem a regény és az első film után. De ez persze csak az én véleményem.

Ezek a változatok elég könnyen beszerezhetőek voltak, viszont a "legújabb" a Jack Nicholson-Jessica Lange párossal már nem annyira. Évek óta vártam már, hogy meg tudjam nézni. Látatlanban is úgy gondoltam, hogy na majd ez lesz a legjobb.

Sokan mondják, hogy ez az egyetlen magyar akciófilm. Valójában ez túlzás, mindössze két autós üldözést láthatunk, meg néhány rövidebb verekedést. Ez utóbbiak talán gagyinak tűnhetnek, de engem kizökkentett volna az amúgy nagyjából hiteles valóságábrázolásból, ha egy profin megkoreografált bunyót láthattam volna. Az autós üldözés viszont teljesen rendben van a kornak megfelelően. Rendkívül hangulatos, ahogy főhősünk a '80-as évek éjszakai Budapestjén menekül a rendőrök elől, miközben Vukán György fantasztikus zenei aláfestését hallhatjuk.

Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!

Nem volt túl sok előzetes ismeretem erről a francia filmről, úgyhogy bármi történhetett, miután lekapcsolták a villanyt a moziban. Ez egy külön varázslatos pillanat, mikor kihunynak a fények, és a leghalványabb fogalmad sincs arról, hogy mi fog történni. Lehet, hogy végigszenveded, végigidegeskeded, vagy végigizgulod a filmet, de az is előfordulhat, hogy annyira elvarázsol az élmény, hogy legszívesebben örökké ott maradnál. Bármi megtörténhet.

A történet elején egy haramiabanda teljesen értelmetlenül lemészárol néhány ártatlan embert, köztük egy gyönyörű nőt. Hősünk szomorúan megsimogatja az arcát, majd eltemeti a halottakat. Közben szól Morricone nem különösebben ismert, de annál csodálatosabb zenéje, amely tökéletesen árasztja magából a vadnyugat melankolikus hangulatát. A cím pedig az otthontalanságot sugallja, egy olyan életformát, ahol az embernek nincs igazi otthona. Ehhez képest egyáltalán nem úgy folytatódott a film, ahogyan kezdődött.

Igazi bűnös élvezet a Navajo Joe. Kicsit olyan, mint A vadak ura, melynek rengeteg erénye van, összességében működik, és nagyon szerethető, de néhol olyan gagyi, hogy az ember szinte elszégyelli magát, hogy mennyire szereti a filmet.

Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!

Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!

Kezdjük ott, hogy mi is az a csambara, aminek már az írása is talányos, lévén hogy a japán nyelvben valami "n" és "m" közötti hang illik oda középre. Maradok az egyszerű változatnál.

A csambara a japán mozik egy speciális alosztálya, mifelénk leginkább a kalandfilm kifejezés adja vissza az értelmét. De nem akármilyen kalandfilm ám, hanem a szamurájok korában játszódó, kardokkal és más, kellemetlen kinézetű, életre fölöttébb veszélyes célszerszámok használatát látványosan bemutató mozikról van szó. Jobb darabjaiban azért a statiszták változatos redukálásán túl ügyelnek az erkölcsi tartalom történetbe szövésére. A legjobbak pedig már kellő művészi eszközökkel felvértezve a drámák határmezsgyéjén járnak, netán átlépik azt, így kielégítik az akciókon túli igényekkel föllépő nézők vágyait. Jó keverék ez, nemcsoda, ha a világ minden táján keresettek. Szűkölködő roninok, vagy épp ellenkezőleg, a klánjukhoz, gazdájukhoz mindhalálig, de akár a halálon túl is hűséges szamurájok gyakorta főhősei ezeknek a történeteknek. Manapság népszerűek a kínai wuxiák újhullámának filmjei, melyben a nagymesterek legyőzik a földi lét korlátait, akár a levegőben is képesek harcolni, vagy az elemeket uralják, az ottani filozófiai megközelítés szerint. Csambarában ilyen nincs. A japán kardvívás alapvető eleme a félelem. A szamuráj úgy él, hogy tisztában van vele, az élete teljes kell legyen, mert villanásnyi idő alatt véget érhet. Viszont pont ez a tény adja fő feszültséget a vívójelenetekben. Itt egy döntés tényleg életről és halálról határoz. Tudni kell, hogy ezen filmek többségében olyan színészek kapják a főszerepeket, akik a mesterségük fogásain túl a harcművészetet szintén professzionális szinten művelik. (Látni kell 1-2 ilyen mozit, és végigneveti az ember az Azumit.) Élesben forgatott, 6-8 kg-os kardok suhannak el a szem és a kamera számára nem követhetően pár centiméterrel, vagy akár milliméterrel a test előtt. Voltak már halálos forgatási balesetek ilyen felvételeknél. Az egyik leghíresebb Katsu Shintarou fiához fűződik, aki halálra sebzett egy statisztát, akivel nem sokkal előtte veszekedett. (Fölmentette a bíróság, meg a színész társai is. Tudták, mit vállalnak.) Valódi feszültség hatja át ezeket a mozikat, s ha hozzájuk jó történetek párosulnak, garantált a néző elégedettsége. A személyes listámra igyekeztem olyanokat válogatni, amelyek mozgalmasak, visszaadják a japán kardvívás szépségét, balettszerű eleganciáját, ugyanakkor a forgatókönyvek sem vallanak szégyent. Viszont a kalandfilm jelleg miatt nem lesznek itt Akira Kurosawa filmjei, mert bármilyen népszerűek és kiválóak is a mozijai, ő nem ebben a műfajban alkotott. Egy csambarában nem eshet meg olyasmi, mint a Hét szamurájban, hogy 50 percig beszélnek a banditákról, de nyomuk sincs a képen. De elég a locsogásból, jöjjön a lényeg, vagyis a filmek sora. Előrebocsátom, nem fogok különösebb mély elemzésbe bocsátkozni a tartalmukról, csak főbb benyomásaimra szűkítem a fülszövegeket. A rajongók már úgyis ismerik ezeket a történeteket, akiknek van rá affinitásuk, azoknak ennyi elég lesz kedvcsinálónak, akiket meg nem érdekelnek az ilyesmik, úgysem olvasnák el.

Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!