„Take the first step on the most amazing journey of your life..."

Áll egy bugyis csaj egy magas hegy ormán, és már félórája azon agyal, hogyan tudná megöntözni az ezeréves fát, melynek gyökerei közé szorult az utolsó sárkánytojás. Még belegondolni is szörnyű, de 2014 decemberében lesz tizenöt éve, hogy kijött a FunCom korszakalkotó játéka, a fenti képsorokkal indító The Longest Journey.

Erre a játékra is Szabi hívta fel a figyelmem, bár ekkor én még elvakult Broken Sword-lázban égtem, és kezdetben egyáltalán nem tetszett – igazság szerint az egyetlen valódi homokszem a játék gépezetében a nyitás és a zárás, mely ugyan keretbe foglalja a történetet, véleményem szerint nem a legszerencsésebb –, ráadásul 3D-elemeket alkalmazott.

A díszdoboz – illetve maga a játék – sajnálatos módon soha nem jelent meg nálunk. Szabi úgy rendelte Angliából, és emlékszem, amint mutatta a netes térképen, éppen hol is jár a csomag. Később elkeveredett a reptéren, hetek után lett csak meg, úgyhogy Szabi azt is megvallotta nekem, ez volt első és utolsó alkalom, hogy ő bármit is rendelt így. Bár ismételten hozzáteszem, mindez még a net őskorszakában volt, amikor bizonyára kalandosabb volt egy ilyet bevállalni. Ráadásul megérte a küszködés, a doboz nagyon szépen illusztrált, a CD-tokban, négy korong várta, hogy a meghajtóba helyezzék. És a menü is hihetetlenül ötletesen volt kivitelezve. Később ez a játék is hozzám vándorolt, azóta is dísze a kalandjátékok alkotta szárnyas oltáromnak: Broken Sword 1-2, The Longest Journey.

Amikor úgy alakult, hogy tanulmányainkat mindketten Szegeden folytatjuk, kicsit olyan érzésem lett, mintha mindketten a VAVA-ra járnánk (The Venice Academy of the Visual Arts – ahol a játék 18 éves főhőse tanul képzőművészetet). Találtunk egy Fringe Cafe (My home, away from home)-szerű helyet, ahova néha beültünk előadások után. Mai napig hiszem, hogy Szabi azért figyelt fel a játékra, mert April Ryan is rajzot tanult. De elég a nosztalgiából, nézzük a tényeket.

A Longest akkor érkezett, amikor egy műfaj haldoklott. Ma már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, de volt idő, amikor valóban úgy nézett ki, a kalandjátékok és a 3D nem férnek meg egymás mellett. És mivel senki nem vitatta el, hogy a 3D a jövő (körülbelül, mint amikor elterjedt a hangosfilm a moziban), a kalandjátékoknak kizárásos alapon nem maradt más, mint a múlt.

A Sierra utolsó érdemleges játék a Larry 7 volt, és az is 1996-ban jött ki, utána csúnya bukások következtek. A kalandjátékok másik zászlóshajója, a LucasArts a félresikeredett Escape from Monkey Island után húzta be a kéziféket. A Broken Sword harmadik része pedig egyre csúszott, és semmi nem mutatott arra, hogy záros határidőn belül megjelenik. Úgyhogy a Longestet egyaránt tekinthetjük hattyúdalnak és fáklyalángnak, mely jelezte, van remény a fejlődésre, és nem kell elvetni hozzá a point & click kezelőfelületet sem, csak annyi a titka, hogy jót kell alkotni.

No persze. Mi ez a FunCom? A norvég cég 1993-ban alakult, vezetője Ragnar Tornquist egy igazi álmodozó. Mégis, csapatával számottevő sikert nem értek el a Longestig, ami viszont rögvest meghozta számukra a szakmai dicsőséget, A kategóriás fejlesztőcsapattá léptetvén elő a brigádot. Mi a siker titka? Vegyünk 3D-s karaktereket. Legyen belőlük jó sok, mondjuk olyan hetven körül. Mai szemmel – sőt az antialiasing teljes hiánya miatt talán picit akkori szemmel is – nézve kicsit már csúnyácska a grafika, főleg, ha finom mozdulatokat kell imitálni. De ez inkább annak köszönhető, hogy licenszelés helyett saját motort fejlesztettek.

Legyenek gyönyörű, kézzel festett, nem rajz irányába tolódó háttérképek. Legyen ebből is jó sok, olyan 150-200. Most mozgassuk a karaktereket a háttérképek előtt, és máris meg vannak az alapok. Legyen a képernyő 16:9-es, ezáltal erősítve a filmes hatást – a nagyok is így csinálják. Legyen a kezelőfelület a létező legjobb – lopás LucasArtséktól. És máris meg van a motor, amire bármit rá lehet húzni. Kell még hozzá hangulatos környezet, és mivel egy kalandjáték az agyat dolgozza meg, a legerősebb eleme kétségkívül a történet kell legyen. Szerencsére ez a Longestben olyan tökéletesen a helyén van, hogy 60-70 óráig nem is akarunk tőle szabadulni.

Szerencsére a kiadó Empire Interactive mindössze két feltételt szabott a fejlesztőknek. Nem léphetik túl a hárommilliós költséghatárt, és tartani kell a megjelenési határidőt. És bár ez utóbbit kis híján tudták csak teljesíteni – lévén a játékhoz saját motort írtak a norvégok, így lényegében mindent a nulláról építettek fel –, végül a játék időben megjelenhetett. Eredetileg csupán a skandináv területeken belül akarták terjeszteni, de a robbanásszerű siker hatására gyorsan átterjedt egész Európára, később pedig az USA-ra is. Végül világszerte 250 000 példányt értékesítettek a játékból.

A történt szerint a XXIII. században járunk egy Newport nevű, hatalmas megapoliszban. Egy elszemélytelenedett világban – a designerek a Brazil világát vették alapul. A környezet óriáscégek által uralt sci-fi terep, ahol a VAVA, a Fringe Cafe és a Penzió, ahol April lakik, mintha csak egy kis sziget lenne, ahová el lehet menekülni. Létezik a lézernyaláb, a lebegő autók, azonban a technikai fejlődés kétirányú volt, ugyanúgy megmaradtak a XX. századra emlékeztető hagyományos autók, ruhák, drogok, a szmog, a metró. Newport egyik legcsendesebb és festői helye Venice, a mesterséges kerület, mely szakasztott mása az olaszországi Velencének.

Itt lakik April egy tágasnak cseppet sem mondható szobában, nappal tanul a VAVA-n, délután robotol a Fringe-ben, hogy meg tudjon élni. A helyszínek között nagyon ötletes megoldásként a metróval tudunk közlekedni (the metro circle), mely körbehalad a leglényegesebb területeken, s ahol épp dolgunk van, ott leszállunk. A metróra alig kell várni, ahogy leérünk a járatba, már jön is. Amikor felkerültem Pestre, a húgom folyton azt kérdezte tőlem: „Na, Longest? Longest lesz?” utalva arra, hogy vajon pont akkor érkezik-e majd a szerelvény, amikor leérünk a peronra.

April egy szökevény. Szökik a múltja elől, szökik a gondok elől, és persze nem találja a helyét a világban. Naplóját olvasva kibontakozik előttünk a háttér, mely nélkül érthető ugyan a történet, azonban igazi mélységet ez ad neki. Az még hagyján, hogy megtekinthetjük April gondolatait, amelyek egyfajta támaszt nyújtanak a nehéz fejtörőkben – melyekből bőven lesz –, de visszahallgathatjuk az összes beszélgetést is, ezáltal nem maradunk le soha semmiről. A Shadow of the Comet ugyan már alkalmazta, de nem terjedt el, a Broken Swordban pedig Mr. Stobbart még csupán egy borítékra firkált pár krikszkrakszot. Ettől a játéktól kezdve azonban általánosan elfogadottá vált, hogy a hősök naplóba, noteszbe, mostanában PDA-ba jegyzetelnek.

Aprilt éjszakánként különös álmok gyötrik, gyanús idegenek szólítják meg, mindenféle misztikus babonáról hablatyolva. A történet nagyon ügyesen építkezik, semmit nem siet el. Végül kezdetét veszi az utazás. Régen, eonokkal ezelőtt, az ismert világ kettéhasadt, és két irányba fejlődött tovább. Egyik – a Föld, vagy ahogy itt hívják: Stark – a technika felé tolódott el, a másik, az Arcadia a mágiát választotta. Néhány kiválasztott, úgynevezett shifter, képes közlekedni a világok közt. April is egy ilyen shifter, akit erős vizuális képzelőereje – amelyet ő rendre álomnak hisz – lök át egyik világból a másikba. 

Így elindul útján, hogy megmentse a két világot, kalandot keressen, de leginkább azért, hogy szembeszálljon saját belső félelmeivel. Ebben sok segítőtársa akad: Brian Westhouse, aki szintén egy shifter volt, amíg 1930-ban Arcadiában nem ragadt örökre. Vagy Crow, a hűséges beszélő varjú, aki az egyik legemlékezetesebb mellékalak, amelyet valaha emberi kéz alkotott. De ötletes szereplő az ennivaló Ben Bandu Ben Bata, a faemberkék, Burnst Flipper, a félnótás hacker, vagy Abnaxus, az időn túli lény, aki visszafelé és ugyanakkor egyidejűleg éli életét.

Nyomozása során April természetesen mindkét világban megfordul a tizenhárom fejezet alatt, úgyhogy néha tényleg úgy érezhetjük, jobb címet nem is választhattak volna a fejlesztők. Kalandjátékok közül valóban ez lesz életünk leghosszabb utazása, azt garantálhatom. Még olyan szívesen mesélnék a történet szépségeiről, az apró kis kalandokról, April 12 próbájáról, de nem akarok lelőni semmilyen poént, mindenkinek önmagának kell felfedeznie e játék grandiózus mivoltát.

A csodálatos képek mellett a gyönyörű zene teszi teljessé az alkotást, melyet a készítők linkjéről bárki letölthet ingyenesen. Az összesen 76 perces, 36 témából álló kompozíció Bjørn Arve Lagim és Tor Linløkken szerzeménye. Külön kiemelném azt az öt alkotást, melyek az utóbbi úriember munkáját dicsérik, s a Fringe Cafe-ban hallhatóak, a jukeboxban. Érdekes, hogy a játék zenéjét teljesen ingyenessé tették közzé anno a weboldalon, és amíg az működött, bárki letölthette. Ugyanakkor ki is adták CD-n, amelyről néhány szám hiányzott, és csak egy újabb, tizenkét perc hosszúságú csak ezen volt megtalálható. A teljes zenei élvezetért tehát be kellett szerezni mindkét forrást, holott a legtöbb szám megegyezett.

A szinkronhangok rendkívül jól sikerültek, élethűek és változatosak. Sarah Hamilton tökéletes April, rendkívül jól adja vissza egy fiatal lány kétségeit, küzdelmeit, vívódásait. De az utolsó mellékszereplő is rendkívüli beleéléssel formálja meg a ráruházott karaktert, legyen az egy varjú, egy elmebeteg varázsló vagy egy nyavalygó faember. Bár itt még jellemző volt, hogy két-három karakternek ugyanaz az illető kölcsönözte a hangját. Hasonlóan szenzációsak az élethű effektek, emlékszem, hogy lelkendeztem a jelenségért, ahogy April jobbról balra haladt, és a lépések szépen áttolódtak a jobb oldali hangszóróból a baloldaliba. Bizony, akkoriban ilyesmiknek is tudtunk örülni.

A játék egy pontot leszámítva abszolút lineáris, de én ezt különösebben nem szoktam negatívumnak minősíteni egy kalandjátéknál. Az egyedüli hátránya, hogy sehol nem kapható az országban, vendégeskedett a lapok mellékleteként, ma pedig GoG-ról természetesen beszerezhető. Valamint számomra kicsit furcsa volt, hogy eddig a feliratok a legtöbb kalandjátékban mindig a karakterek fejénél jelentek meg, itt azonban valamennyi az alsó sávban. Kis idő kell, míg hozzászokik az ember. A rejtvények azonban világbajnokok – „it's a rubber ducky” –, kezdő kalandorok is viszonylag könnyedén elboldogulnak velük. A fejlesztők pedig néhol még utalásokat is elrejtettek egyéb játékokra, filmekre, de ezek inkább afféle „easter egg”-szerű jópofaságok, és nem tolakodnak az előtérbe, mint a német játékok többségében.

Amikor végigjátsszuk ezt a játékot, valami meghal bennünk. Érezzük, hogy részesei lehettünk valami földöntúlinak. Valami csodálatos dolognak. Valaminek, ami már sosem fog visszatérni, mert részünkké vált. És ezen a melankolikus érzésen sajnos még az utolsó titokként megnyíló Book of Secret – mely egyfajta extra tartalom a játékhoz – sem tud változtatni.

A játéknak csak nagyon soká készült el a folytatása. Több, mint hét hosszú évet kellett várni a Dreamfallra. Majd legalább ennyi év telt el, míg realizálódhatott a Secret World névre hallgató epizodikus folytatás. Mely végül idén kezdi meg útját, egészen pontosan három nap múlva Dreamfall – Chapters néven. Csak legyen elég sikeres, hogy a maradék négy epizód is elkészülhessen.

Érdekességként jegyezném meg, hogy a játéknak viszont itthon is kiadták a maxi CD-s változatát Get the Balance Right címmel, még olyan 200 HUF körül szereztem be a székesfehérvári MM-ben 2002-ben. Ezen az albumon hét különféle verzióban szerepelt a Depeche Mode 1983-as slágerének átgyúrt verziója – gyorsan kerestek valamit ami a témába illik –, valamint megtalálható volt a játék demója és trailere is. Ez egy úgynevezett kapcsolt tartalom volt, ahol nem Hamilton énekelt, hanem egy Katja Koopmann nevű német pszichológushallgató – lásd fent –, aki feltűnően hasonlított a játékban szereplő lányra. A kiadó ugyanis ki akarta használni a Tomb Raider keltette hisztériát, és ha ők megengedhetnek maguknak egy élő modellt, akkor a TLJ is, így versenyt írt ki, amelyre bárki jelentkezhetett, ha esélyesnek érezte magát. Koopmann még hosszú haját is levágta. Sajnos karrierje rövid életűnek bizonyult, a videoklipet végül nem játszották le, a CD-t nem igazán vette senki, a TLJ pedig inkább kritikai siker lett, semmint egy akkora gigasiker, mint a Tomb Raider.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

További kiemelkedően jó kalandjátékok:

Broken Sword - The Shadow of the Templars (1996)

The Last Express (1997)

Shadow of Memories (2001)

Fahrenheit (2005)