"Én sosem veszítek. Valójában soha."

Jean-Pierre Melville már a korábban tárgyalt Az áruló című filmjével bebizonyította, hogy senki sem ért jobban nála a série-noirhoz. A szamuráj azonban még ezt az amúgy kiváló alkotást is felülmúlja, nem érdemtelenül vált a mozi egyik örök klasszikusává, Alain Delon addigi legnagyobb sikerévé. Mégis valahol nehéz megfogalmazni, hogy mitől is olyan igazán jó film A szamuráj. Hiszen a cselekmény rendkívül lassú, pláne mai szemmel nézve. A színészek sem alakítanak olyan igazán nagyot, csak éppen jelen vannak. A rendezés és az operatőri munka pedig nem olyan látványos, mint például Az árulóban. A történet pedig nem több egy amerikai tucatponyvánál. Akkor mégis mi lehet a titka?

Miután Besson 24 évesen az Élethalálharc című poszt-apokaliptikus, rendkívül alacsony költségvetésű, ám annál ötletesebb filmjével nagy feltűnést keltett, így következő moziját a Metró-t már profi stábbal, nagy költségvetéssel, és kiváló színészekkel készíthette el.

A kor legsikeresebb hongkongi rendezője, John Woo Amerikába készülődött, de még előtte elkészítette nagyszabású akciófilmjét, A fegyverek istenét, melyet valószínűleg az általa teremtett heroic bloodshed betetőzésének szánt. Hogy ez végeredményben miért nem sikerült, annak oka nagyon egyszerű: ezt a filmet már nem csupán a hongkongi, hanem a nemzetközi (vagyis elsősorban amerikai) piacra készítették. Ezért lehet az, hogy – bár ezúttal nem volt megkötve John Woo keze – elég keveset mutat drámai érzékéből.

Yakuza Filmes Pagodájának hála kiderült, hogy a Szellemharcosoknak létezik egy korábbi, 1960-as filmverziója, ugyanis ezt a kínai mesét többször is feldolgozták. Nem volt kérdés, hogy nekem ezt mindenképpen látnom kell!

Belmondo újra összeállt Phillipe de Broca rendezővel, akivel már közösen sikerre vitték a Cartouche-t és a Riói kalandot. Tárgyalt filmünk leginkább ez utóbbival rokon, gyakorlatilag ugyanaz a fajta könnyed, pergős, egzotikus, humoros kaland semmiség, mint a Riói kaland. Csak éppen az Egy kínai viszontagságai Kínában lényegesen jobban sikerült, mégpedig azért, mert egyértelműen úgy állt hozzá az elődjéhez, mint egy folytatás: mindenből többet akart, ennek következtében ez a film sokkal több egzotikus helyszínre visz el minket, a tempót is sikerült tovább fokozni, és nekem sokkal jobban bejött a mozi humora is. Zseniális ahogy a mindig vidám, csibészes Belmondo a történet elején egy morózus milliomos, akinek annyira jó dolga van, hogy egy héten kilencszer próbálja meg megölni magát. A komornyikot alakító Jean Rochefort-al remek párost alkotnak, de a biztosító ügynökei szintén nagyon viccesek, Belmondo pedig hozza a jól bevált formáját. A főhősnőt Ursula Andress alakítja, aki ismét elképesztően szexis, érzéki, és bájos, nagyon feldobja az egész mozit, ráadásul még az őt híressé tevő James Bond féle fürdőruciban is feltűnik. Tulajdonképpen a mozi minden eleme szórakoztatóan működik, a vicces befejezést is beleértve (vajon hány emós láthatta ezt a filmet?). De ahhoz, hogy igazán jó vagy emlékezetes legyen, kellett volna valamifajta mélységet adni a történetnek, amit az alkotók még csak meg sem kíséreltek. Mindenesetre az Egy kínai viszontagságai Kínában így is hatalmas sikert aratott annak idején.

Szerencsére ezúttal is a kezem ügyébe akadt az eredeti 1977-es Pannóniás szinkron, de ezúttal több gondom is volt vele annak ellenére, hogy hozta a régi míves szinkronmunkáktól elvárt magas színvonalat. Belmondo magyar hangjának valamiért Bujtor Istvánt választották, aki szerintem alkatilag nem illik hozzá, ráadásul folyamatosan Bud Spencer jutott róla eszembe. De ez még a kisebbik baj, az igazi gond, hogy ez a szinkron valami különös oknál fogva egy rendkívül megvágott verzióhoz készült, így elég sok jelenet van, ahol francia maradt a hangsáv, és nem nagyon értettem a dolgokat. Ráadásul nem is erőszakos, vagy szexuális tartalmú jelenetek maradtak ki, hanem csak úgy random ki voltak vágva bizonyos pillanatok. Kár érte.

A rendkívül sikeres negyedik rész után azt hinné az ember, hogy a készítők tovább haladnak ezen a könnyed-humoros, fantasy-szerű vonalon, de ehelyett megpróbáltak visszatérni a komoly horrorhoz. És itt a „próbán” van a hangsúly, ugyanis általában ezt az Álomgyermeket tartják a sorozat leggyengébb darabjának. Nos, ez nem véletlen, de az is igaz, hogy a második rész mélységes bugyraiba azért nem tudnak lemerészkedni. De valami nagyon hasonló igénytelenség jellemzi az ötödik epizódot is, amely csak az éppen akkoriban trendinek számító Freddy újabb bőrlenyúzása.

Ember és robot. Milyen kapcsolatban állnak egymással? Mi fűzi őket össze és mi választja el? Olyan kérdéskör ez, amely már a kezdetektől foglalkoztatja a filmesek fantáziáját, sokszor visszatérnek hozzá. Különféle megoldásokat tálaltak a nézőknek. A Metropolisban fenyegető veszedelem volt a létezése, a 3-as számú űrbázisban még inkább, a Tiltott bolygóban és a Viharok bolygójában segítőkként tűntek fel, a Fekete lyukban viszont mindkét szerepkörben, együtt repültek a Szaturnusz felé Pirx pilótával, a kiváló Blade Runnerben már-már emberibbek voltak az embereknél, no és persze ott sürögtek a Csillagok háborúja összes részében, hogy csak a közismertebb alkotásokat említsem. Voltak köztük szörnyek, voltak a hús-vér lényektől alig megkülönböztethetőek. Az utóbbi formájuk azt hiszem, az igazán izgalmas. Talán ezért választották ezt a formát a szovjet filmesek.

Meglepően színvonalasan kezdődik a Csendőr sorozat negyedik része. Miután hőseinket nyugdíjazzák (Lütyő elájul a hír hallatán), egy rendkívül humoros ötlet és gegparádé szemtanúi lehetünk, ahogy Funes karaktere tölti a nyugdíjas éveit. A pecázós jelenet például egészen kiváló, ahogy a kastély védelmi felszerelése is. Mindezeket követően kellemes nosztalgia lengi be a filmet, ahogy hőseink visszamennek a napsütötte Saint Tropez-ba. Amikor pedig magukba szippantja őket a hippi életérzés, hát az valami ellenállhatatlanul vicces, már eleve az, ahogy kinéznek, de az még inkább, ahogy a rendmániás csendőrök a szívük mélyén vonzódnak ehhez a létformához.

Viszont a történet második fele kicsit leül: itt is voltak ugyan fantasztikus jelenetek, különösen emlékezetes a finálé rakétás kalamajkája, de tulajdonképpen elmondható, hogy ebben az esetben túl sok volt a 100 perc ehhez a történethez. A forgatókönyv nem csapong annyira, mint az első résznél, de sokkal inkább az epizódokban rejlő poénokra épít, semmint a történetre, amivel nem lenne igazából semmi probléma, de a nővéres-gyerekes szálban már kevesebb poén rejlik, így jóval kevésbé képes fenntartani az érdeklődésünket. Továbbá én nagyon hiányoltam a Lütyő őrmester lányát alakítő Geneviéve Grad jelenlétét, akiről mindössze egy fél mondatot szólnak, pedig eddig az összes részt feldobta üdítő szépségével, és pajkosságával.

A magyar szinkron ereje egyébként már rögtön a kezdő feliratnál érződik, a félig-meddig ironikus bevezető a magyar verzióban a hangsúlyoknak köszönhetően metsző gúnnyá válik. Amúgy a megszokottan magas színvonalú Balázs Péter-Kránitz Lajos páros viszi a hátán ilyen szempontból a filmet.

Úgy tűnik egyszer Hongkongban is elfogynak az új ötletek: Egy évvel a második rész után készült el a Szellemharcosok 3, amely tulajdonképpen az első epizód remake-je. Négy évvel az eredeti film után készíteni egy remake-t, ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a stílussal? Merész…

Ez a film meglehetősen kilóg Woody Allen életművéből. Még az Annie Hall (a nagy áttörés) előtt készült 1976-ban, amikor Allen már túl volt egy rakás forgatókönyvön, sőt jópár rendezésen is, de még nem találta meg azt a hangját, ami később oly sikeressé tette. A jónevű senkit azonban kivételesen nem ő írta, nem is ő rendezte, egyáltalán nem jellemző rá.

A téma az '50-es évekbeli McCarthy szenátor féle antikommunista boszorkányüldözés a szórakoztatóiparon belül. Mindezt a készítők is átélték (a végefőcím tanúsága szerint), így rendkívül hiteles, és szívszorító a film, pláne, hogy még így is 20 évet kellett várniuk, mire ezt a filmet elkészíthették. Mi magyarok nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy mindez errefelé sokkal durvábban ment, de a szabadság földjén ez kategóriákkal álszentebbnek tűnik. Maga a film kezdetben még vígjátéknak, vagy szatírának indul, de aztán egyre komolyabbá válik a hangvétel: a készítők érzelmi érintettsége egyszerűen nem engedte, hogy teljesen elvicceljék ezt a témát.

Itthon alig két éves késéssel mutatták be ezt a mozit, ami akkoriban nagyon gyorsnak számított, és valószínűleg azért lehetett így, hogy bemutassák nekünk, hogy odaát sem fenékig tejfel az élet. Ennek köszönhetően egy elképesztően jó moziszinkronnal nézhetjük meg a filmet: Allen természetesen a fiatal Kern András hangján szólal meg, de Bánsági Ildikót hallgatni is külön élményszámba megy. Hosszasan sorolhatnám még a magyar színészeket, akik kivétel nélkül kiválóak, de egy valakit muszáj kiemelnem, méghozzá Garas Dezsőt, aki valami hátborzongató az antikommunista inkvizítor szerepében.

A jónevű senkit, avagy a stróman-t tehát mindenkinek ajánlom, mert egy rendkívül érdekes és különleges mozi, fantasztikus magyar szinkronnal.

Eljutottunk már arra a pontra, hogy meg se próbáljuk a Rémálom sorozat egyes darabjait az elsőhöz viszonyítani. A negyedik felvonás pedig egyenesen folytatja a harmadik részt, így leginkább azzal lehetne összehasonlítani, és bár rengeteg, néhol igencsak jogos kritikát kapott, azért nem tartozik a menthetetlenül rossz kategóriába.

A Lángoló börtönt nem éreztem olyan filmnek, ami mindenáron folytatásért kiált, de ha már egyszer túlélték a szereplők, végül is miért ne? És ezúttal még a börtön is meggyullad. Na jó nem is, de egy cellát valóban felgyújtanak.

Nem is tudom, hogy az utóbbi évek filmterméséből tudnék-e mondani ennyire kiváló alkotást, mint amilyen az Utódok. A 2011-et összegző toplistám élére teljesen egyértelműen Woody Allen Éjfélkor Párizsban című mozija került, de az Utódok már rögtön így az év elején simán lekörözi. Legszívesebben ennyit írnék róla, hogy felfedezhessétek magatoknak ezt a minden ízében csodálatos filmet, de ha kíváncsiak vagytok, hogy mitől is lehet ennyire nagyon jó, hát olvassatok tovább!

A Lángoló börtön több szempontból is csalódást okozhat a nézőinek, ugyanis szó sincs semmilyen lángoló börtönről, a stáblistáig hiába várhatjuk, hogy felgyulladjon a börtön. Sőt, a víz inkább játszik meghatározó szerepet, mint a tűz. Valószínűleg nem volt elég nagy a költségvetés ahhoz, hogy ténylegesen kigyulladjon az épület. Másrészt talán ez az egyetlen börtönfilm amelyben nem csak, hogy nem kísérlik meg a szökést, de egyáltalán egy árva szót nem fecsérelnek ilyesmire. Harmadrészt a Lángoló börtön látszólag egyáltalán nem tartozik bele a heroic bloodshed műfajába; nincsenek látványos lövöldözések, nem ömlik literszámra a vér, helyette kapunk egy realista megvalósítású börtöndrámát, naturalista, test-test elleni tömegbunyókkal, és kézikamerás felvételekkel. Azonban, ha egy kicsit a felszín mögé látunk, egyből észrevehetjük a hősies vérontás tipikus vonásait; a negatív figurák itt is hasonlóan jellemtelenek, mindig épp úgy hazudnak, ahogy pillanatnyi érdekük megkívánja. Bár mindenki bűnöző, mégis ez választja el őket igazán egymástól. A fő értéket ebben a filmben is  - a hollywoodiakkal ellentétben -  inkább a barátság, semmint a szerelem jelenti (ami egyébként kifejezetten szerencsés egy börtönfilm esetében), mindezt pedig nagyon szentimentális jelenetekkel, illetve néhol elég melankolikus hangulatban mutatják be.

Fogalmam sincs, mi köze van a magyar címnek a filmhez. A Best Hollywood így adta ki annak idején dvd-n, így kell elfogadni. A televízióban Tolvaj voltam mostanáig címen futott, ami már egy fokkal jobb. Az viszont biztos, hogy ez a mozi még az amúgy is aranykorát élő, különleges hongkongi filmgyártásnak is az egyik legkülönlegesebb darabja.